"Vetélkedés" - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 22. vasárnapra

Jézust vendégségbe hívja egy vezető farizeus (Lukács evangéliumában utolsó alkalommal; vö. Lk 7,36; 11,37). A vendég, akit nyilván sokan figyelnek, maga is figyel: látja, ahogy a többiek keresik a főhelyeket, minél „magasabbra” szeretnének kerülni. Erre „példabeszédet” mond nekik, majd meg a vendéglátóhoz fordul. A lakoma, az emberi együttlét e nemes formája az Istennel szembeni viselkedésnek lesz mintája. A különös példabeszéd pedig, amelyet nehéz egyfajta irónia nélkül elképzelni Jézus ajkán, inkább csak bevezetés egy az előbbinél is abszurdabbnak tűnő tanácshoz: amikor vendégséget rendezel, a legszegényebbeket hívd meg; amikor adsz, eleve mondj le a viszonzásról.

Lukács bizonyára nem véletlenül említi, hogy Jézus egy vezető farizeus házában van. A farizeusokat kedvelte a nép, helyük volt a főtanácsban, a zsidó nép legfelső döntéshozó gyűlésében is. Egy vezető farizeust finom embernek kell elképzelnünk, olyasvalakinek, aki tisztában van a társadalmi ranglétrán való előrejutás csínjával-bínjával, aki tudja, kit kivel és mikor kell meghívni, kit kivel érdemes összeboronálni, sőt, talán még vendégei egymás iránti féltékenységét is képes kihasználni. A furfangos ember kívülről is szemléli a nagy játékot, amelynek ő is szereplője.

Jézus válaszul adott példázata, képes beszéde, első látásra nem tör ki az emberi bölcsesség és okoskodás köréből. Ha feljebb akarsz jutni, várd a hatalmasok kézmozdulatát, ne beszélj túl sokat, inkább csak várd, hogy szólítsanak: „Barátom, menj följebb!” Szerénységünkben néha ott búvik félszegségünk is. Ha megmutatnánk, valójában milyen sokra becsüljük magunkat, könnyen számon kérhetnék rajtunk vélt nagyszerűségünket.

Nem valószínű, hogy Jézus ebben a kétszínű, fölfelé kacsintó magatartásban, hiányos önértékelésben akarna megerősíteni minket. Felhasználja a farizeusi vendégsereg nyilvánvaló tapasztalatát, az önhitten dagadó keblek rejtegetett reményeit, de ennél sokkal magasabbra, más dimenzióba tekint. „Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Ez a mondat Isten színe előtt érvényes igazán, és ott valójában mást, sokkal többet jelent, mint az emberek között. Az emberek közötti irigység és féltékenység gyakran gondoskodik arról, hogy letörjék az ágaskodók szarvát, kaján élvvel mutassák meg a másiknak, hogy hol a helye. De Isten nem így ítél. Istennel szemben nincs értelme gőgösnek lenni. Isten mindent, a leckéztetést, a megvárakoztatást, a felemelést, a biztatást, a végső, nagy igazságtételt is – teljes és tiszta szeretettel teszi. Egymás előtt felfuvalkodottan, az első helyeket keresve, alaposan felvérteztük már magunkat, hogy magabiztosnak és félelmetesnek tűnjünk. Isten és a valódi barátaink őszinte szeretete férkőzhet be minden önáltatásunk mögé, hogy boldogan éljünk ott, ahol vagyunk.

Ezért a gyógyulásért küzd Jézus, Istennek ezt a minden számítást felülmúló szeretetét és az ilyen emberi szeretet lehetőségét kínálja. S ha innen nézzük, már nem abszurd, amit javasol: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg a barátaidat…, mert azok is meghívnak, és viszonozzák neked… hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni.” Csak az beszélhet így, akit eltölt Isten jelenlétének, bőkezűségének tudata. Aki tudja, hogy a nincstelenek sokra taníthatnak minket már itt a földön. Aki tudja, hogy bőkezűen élve élünk igazán. Ilyenkor szinte már a földön „feltámadunk”, mert Isten a saját helyét kínálta nekünk, saját gazdagságát, amelyet bőkezűen oszthatunk.

 

Évközi 22. vasárnap, C év