Kenyérsarok – P. Vértesaljai László jegyzete

A sarkon, közel a rádióhoz, a zöldséges után befordulok egy kisboltba. Ma, augusztus 6-a, Urunk Színeváltozása ünnepe, egyedül a rádióban, gondolom, egy falat kenyér és egy szőlő fürt elég lesz ebédre. A boltos telefonál, türelmesen megvárom, s arra gondolok, hogy ez a jóember, a ferragosto-ban, amikor minden olasz kötelezően szabadságra megy, egyedül állja a sarat. A kép képtelen, mert itt utoljára júniusban láttak sarat, azóta nem esett. Boltos emberem széles mozdulattal és széles mosollyal penderedik elém, s firtat, mit is vennék. - Casarecciot, házikenyeret. - Barnát, fehéret? - A barnában, itt sötétnek mondják, tehát az oscuro-ban állapodunk meg. Megméri és csomagolja, mikor kérem kedvesen, hogy fölszeletelné-e nekem. - Ma certo! – jön az előzékenység olasz válasza és egy vágódeszkán huszáros szeleteket szabdal, jókedvűen. Csak úgy serceg a friss kenyér és röpködnek a kicsi kenyérdarabkák. - É fresco no, si sente? Friss, mert lehet hallani! – mondja, aztán a termetes serclijét hasára fekteti és azt is módszeresen felszeleteli. - Úgy vágja, mint egy anya a fiának – mondom neki, mire megáll, rám néz, sugárzik, aztán könny futja el a szemét, s kérdi: Honnan tudom? Elnéz, nem is vár válaszra, mert tudja, hogy az ember ezt otthonról hozza. Kaparom az euró negyvenet és arra gondolok, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy örüljünk. Örüljünk egymásnak és egy darab frissen szeletelt kenyérvégnek – Urunk Színeváltozása napján.

(vl)