Ferenc pápa krakkói látogatása elé - Wojtyła pápa emlékezete

- Szabó ferenc SJ jegyzete

Ferenc pápa szerdán (27-én) Krakkóba zarádokol, hogy a hét végén az Ifjúság 31. Világnapja  alkalmával találkozzék az oda összesereglett fiatalsággal. Az előző napokban, mint jeleztük, néhány fontos programja lesz: a többi közt zarádndoklat Czestochowába, majd Auschwitzba.  Krakkóban minden (a most már szent)  II. János Pálra emlékeztet. Itt volt érsek Karol Wojtyla 1964 és 1978 között, innen lett Szent Péter utóda. 1978. október 16-án választott ismét a konkávé 456 év (VI. Adorján) után  nem olasz származású pápát. Igazában ez a tény nagyon meglepte a világot.

Nagyon mozgalmas volt 1978 nyara és ősze! Túl voltunk már  VI. Pál temetésén, utána  I. János Pál megválasztásán, majd rövid szolgálata után temetésén. Izgalommal figyeltük, mikor száll fel  fehér füst a Szixtus-kápolna kéményéből. Amikor megláttam rádiós épületünk tetőteraszáról, siettem irodánkba, hogy várjam Felici bíboros  váratlan bejelentését: “Habemus papam…Carolum …” Az idős Confalonieri bíboros nem lehet.. “…Wojtyła… aki a II. János Pál nevet vette fel. Gyorsan géphez ültem, mert egy tucatnyi “papabilis” bíboros életrajzát magyarra fordítottam, de a megválasztott pápa nem volt köztük. Fél óra múlv a stúdióban be kellet olvasni az új pápa curriculum vitae-jét.

Aztán október 22-én  történt az új pápa szolgálata kezdetét jelző szimbolikus  “székfoglalója” a Szent Péter-téri ünnepi szentmisével.  Homiliájában hangzott el: „Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztusnak! Nyissátok meg az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra, civilizáció és haladás tágas birodalmát az ő megmentő hatalmának! Ne féljetek!”

Ez volt II. János Pál pápa első üzenete az Egyháznak és a világnak. Üzenete maradandó, ma is időszerű, amikor az egyesülés folyamatában külső erőktől és belső bomlasztó tényezőktől  fenyegetett Európa jövőjének távlatait kutatjuk. Hányszor hallottuk a szláv eredetű pápától, aki hazájában átélte a kommunista diktatúra elnyomását, az üldöztetést, hogy fel kell éleszteni Európa keresztény gyökereit, mert ez lehet jövőjének záloga. Különös, de való, hogy ezt ma jobban átlátjuk, mint közvetlenül az ateista  bolsevista rendszer idején, amelynek bukását sietette a lengyel pápa kilenc hazai látogatásával, egyházpolitikájával, a rendszernek ellenálló Szolidaritás szakszervezet szellemi/anyagi támogatásával.

Itt megemlítem azt a tényt, hogy a lengyel pápa kevéssel megválasztása után, üzent a magyaroknak december 2-án kelt levelében, amelyet Luigi Poggi érsek nyújtott át Lékai László bíborosnak. Elsősorban a püspökökhöz szólt: „Meg vagyok győződve arról, hogy a katolikus egyház, amely oly nagy szerepet játszott Magyarország történetében, továbbra is alakítja hazátok lelki arculatát, elvíve gyermekeinek Krisztus Evangéliumának világosságát, mely századokon át megvilágította honfitársaitok életét.”

Két évtizeden át szolgáltam II. János Pálnak, a magyarok barátjának: a Vatikáni Rádiónál szócsöve voltam, továbbá gyakran tolmácsa magyar politikai vezetők látogatásakor.

Amikor 1991-es magyarországi látogatása előtt többször találkoztam vele a Vatikánban a szerdai kihallgatások előtt, hogy a magyar zarándokoknak szánt magyar szöveg kiejtését gyakoroljuk, minden alkalommal emlékeztetett a lengyel-magyar közös történelem valamelyik mozzanatára,  közös uralkodóira, vagy a közös szentjeire. Szeretettel emlegette Boldog Hedviget, akit aztán szentté avatott. Hedvig Magyarországon született 1374-ben, Nagy Lajos és Boszniai Erzsébet leánya volt, akit 1384-ben Lengyelország királynőjévé koronáztak. Jagelló Ulászlóval, Litvánia nagyhercegével kötött házassága eredményezte a litván herceg és nép megtérését. Neki köszönhető a krakkói hittudományi kar megalapítása és az egyetem megújulása.

1991. augusztus 20-án délben a magyar püspököknek olaszul rögtönzött beszéde is a lengyel-magyar barátságról szólt. Befejezésül ebből idézünk:

„Évek óta vártam erre a magyarországi napra; főleg, amikor Lengyelországba látogattam, tudva azt, hogy Lengyelország és Magyarország között századokon át és az utolsó időkben is szorosak voltak a kapcsolatok. Mindig arra gondoltam, vajon mikor nyílik lehetőség arra, hogy Magyarországra menjek, és most ez valóra vált. Köszönetet mondok ezért a lehetőségért az Isteni Gondviselésnek, hogy így irányította a dolgokat annyi emberi tényezőn keresztül, és főleg a Fatimai Szűz révén megnyilvánult Irgalmasságáért, mert emberileg szólva ennek a pápának tíz éve nem kellett volna élnie már, több, mint tíz éve. /Utalás az 1981-es merényletre./ Ha nem élt volna, nem jöhetett volna Magyarországra! Ha tehát él, a Madonnának köszönheti, ennek a csodálatos és titokzatos Madonnának, aki irányítja a személyek és a népek sorsát. (…) Számomra a magyar hagyomány átfog ezer évet, és vannak benne kiváltságos, sajátos mozzanatok. Biztosan ilyen pillanat volt, amikor Lengyelországba jött Lajos király leánya; Lajos rokonsági kapcsolatban volt a Piast családdal, és e család kihalása után Lajos egy ideig Lengyelország királya volt, egyszerre Magyarország és Lengyelország királya. Lengyelországban a trón örököse a tizenkét éves leánya, Hedvig lett. Ez a Hedvig a kellő pillanatban Krakkóba jött, és Isten nagy áldását hozta magával, nem csupán új országa, új hazája számára, hanem annyi nép, főleg Litvánia számára, továbbá ama népek számára, amelyek ebben a korszakban a mongol, a tatár iga alatt éltek. Biztosan új korszakot nyitott lengyel népünk és Európa számára. Azután meg kell említenünk egy Erdélyből jött nagy királyt: Báthory Istvánt, aki Lengyelország egyik legnagyobb királya volt, de csak tíz évig uralkodott. Az oroszok nem szívesen emlékeznek rá, mivel győzni tudott, és a saját követelményeit szabta ki rájuk.”

A pápa itt kitért az 1956-os magyar forradalomra is, és emlékezett arra, amit Castegandolfóban elmondtam akkori egyetemista tüntetésünkről és Bem apóról:  “Íme, a történelemnek oly sok mozzanata eleven emlékezetemben, de ezeket nem mondom el nyilvánosan, nehogy túlságosan lengyel pápa legyek, de elmondom barátok között, akik jobban tudják. A XIX. században volt egy lengyel tábornok, Bem tábornok, egyike a magyar nemzeti hősöknek. A mi századunkban, 1956-ban történt: előbb az első ellenforradalom a lengyelországi Poznañban, majd a híres októberi forradalom Magyarországon, nagyon éreztük a kapcsolatot. Jól emlékezem az eseményekre, mert már nemcsak pap voltan, hanem professzor is: a fiatal egyetemisták mentek Magyarországra, vért vittek, hogy segítsék magyar testvéreiket a nehéz helyzetben, a kórházakban vérátömlesztéssel. Nagyon hosszú és gazdag tehát [közös] múltunk.(…) Ezek a kapcsolatok több évszázadosak, mindig kedvezők, testvériek voltak; ezért igen nagy vágyat éreztem, hogy Magyarországra jöjjek, régóta vágytam erre. Egy kis akadályt jelentett a magyar nyelv. . .”

(szf)