2016-07-21 10:25:00

Kérjetek, és kaptok – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 17. vasárnapra


Lukács megszerette az imádkozó Jézust. Imádsága a lehető legmélyebben kifejezte Atyjával való egységét, előkészítette döntéseit, és valamiképpen tanítványait is vonzotta. Vasárnapi evangéliumunk két részből áll: Jézus először is megtanítja a Miatyánk imádságát, majd pedig sokféle módon a bizalom teli imádságra hangol, különféle képekkel bíztat.

Lukács valószínűleg a Miatyánk ősibb változatát őrizte meg, amelyet a keresztény közösség a kezdeti időkben tovább bővített. A lényeg azonban nem változik: az imádkozó először is Istenhez fordul, akit Atyának szólít, gyermeki bizalommal és közvetlenséggel: „Atyánk!” Az ősibb kéziratok még ennél is rövidebben csak azt mondják: „Atya!” Azután: „Szenteltessék meg a te neved” – vagyis szenteld meg a te nevedet, dicsőítsd meg a te nevedet, ahogy Jézus fogalmaz egyszer (Jn 12,28). Isten megszenteli a nevét, amikor naggyá teszi, vagyis amikor az ő nevében, az ő hatalmának megnyilvánulásával történik valami jó, valami nagyszerű. Ez nem más, mint az ő országának eljövetele, amiért szintén könyörgünk a Miatyánkban.

Az országnak azonban bennünk és köztünk kell megvalósulnia. A további kérések ezt fejtik ki: egy olyan közösséget, ahol van kenyér a mindennapi ünnepléshez, nem hiányzik a napi betevő, de talán nincs is sokkal több, nehogy elbízza magát az ember, vagy elnehezedjék a szíve, ahogy Jézus másutt mondja (vö. Lk 21,37). Az országban van megbocsátás, mégpedig isteni és emberi megbocsátás, itt az Isten szeretete táplálja és lehetővé teszi az emberi élet újraértékelését is. Végül a kísértéstől menekül a hívő, a végső próbatételtől, amely túl nehéz volna, amelybe Isten nem is akarja belevinni az embert (vö. Jak 1,13).

A Miatyánknak azonban nem csak az egyes kérései fontosak, amelyek sokszorosan átjárhatták már a szívünk mélyét. Az is értékes, ahogy Lukács rámutat: a tanítványok kérték Jézust: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait!” Ez az imádság olyan, mint valami ismertető jegy, az égi Atya előtti közösség jele. De megszólal benne az Isten utáni legmélyebb személyes vágy is. Jézus nemcsak azért Mester, mert bölcsen tanít, vagy tekintéllyel magyarázza az ószövetségi írásokat, hanem azért is, mert beavat az Atyával való közösségbe, amely a magunkba vonulásban, illetve az Atya iránti bizalom mind belsőbb átélésében jelenik meg.

Jézus nagyon sokféle képet használ ennek a bizalomnak a felkeltésére. Barátról beszél, akihez a lehető legalkalmatlanabb órában érkezik valaki, amikor már bezárta, vagyis tulajdonképpen eltorlaszolta a házának ajtaját, ott fekszik népes családja körében, és mindegyiküknek kellemetlenséget okoz, ha eleget tesz a barát kérésének. A barátja kedvéért mégis így tesz az ember. Azután Jézus a földi apát említi, mégpedig nyilvánvaló abszurditásokkal: hogyan adna követ, ha kenyeret kérnek tőle, vagy kígyót, ha halat, skorpiót, ha tojást kérnek? Isten messze jobb, sokkalta szeretőbb minden embernél – ez a meggyőződés élteti Jézus mondatait. Isten bőkezűsége Jézus számára mindennél egyszerűbb, világosabb.

A beszédet váratlan fordulat zárja. A „jó”, amit Isten biztosan megad gyermekeinek, nem valami, hanem valaki, maga a Szentlélek. Lukács tudja, hogy a Szentlélek az, aki folytatja és előre viszi Jézus művét a világban. Ő tanít imádkozni, ő viszi végbe Isten művét az emberben, benne maga Isten lesz jelen az ember számára. Lehet-e ennél többet kérni? Merünk-e ilyen ajándékot kérni?

 

Évközi 17. vasárnap, C év








All the contents on this site are copyrighted ©.