Isten távolléte vagy csendje a posztmodern költészetben

Istenkeresők és megtérők a 20. század elején

A 19/20. század fordulóján elindult megtérések sorozata, főleg a franciaországi „megtérések tornádója” (Vezér Erzsébet) még a Párizsban tartózkodó Ady Endrét is megsuhintotta, és sorra írta istenes verseit.[1] 2011 májusában Száz év után címmel egynapos tudományos konferenciát rendeztünk: Henri Bergson spirituális filozófiájának hatását vizsgáltuk a 20. század első harmadának íróinak, művészeinek, gondolkodóinak életművére. Magyarország felé a közvetítő Dienes Valéria volt, aki száz évvel ezelőtt Bergson párizsi előadásait hallgatta, és műveit magyarra fordította, eszméit terjesztette.[2]

A sorozatos megtérések különös jelenségéről, azok történetéről nemrég megjelent Frédéric Gugelot híres monográfiája.[3] A kötet Előszava kiemeli: a leginkább figyelemreméltó az a tény, hogy e megtérések éppen egy időben történtek az állam laicizálásával és a francia (európai) társadalom egyre felgyorsuló szekularizációjával. Közismert, hogy mikor 1905-ben meghozták az egyház és az állam szétválasztásának törvényét, a francia katolikusok azt úgy élték meg, mint az egyház és a hit elleni agressziót, vagyis amely az egyház lerombolását célozza. Két pápai enciklika is elítélte ezt a törekvést és törvényhozást. Ma már az egyház alkalmazkodik a törvényhez. Egy évszázad alatt sok minden megváltozott: az általános vallási helyzet, az a fogalmi és értékrendszer, amelyben a laicitás gyökerezik, az adminisztrációs gyakorlat, főleg pedig a katolikusok felfogása átalakult az állam és az egyház viszonyáról.  A laicitás megítélésénél számolni kell ezekkel a változásokkal.

Ma a törvényt annak a törekvésnek a jeleként értelmezik, hogy ki kell venni az egyház gyámkodása alól az államot, az oktatást, a civil társadalmat és intézményeit, a közösségi és egyéni magatartásokat. Hosszú szenvedélyes viták és lelkiismereti vívódások előzték meg a „megbékélést”. 1923-ban a Francia Köztársaság és a franciaországi katolikus egyház (a Szentszékkel való tárgyalás nélkül) bizonyos megállapodásra jutott, modus vivendit fogadott el. Az állam lemondott arról a törekvéséről, hogy a politikai demokrácia mintájára szervezze újra az egyházat. A Köztársaság elismerte, hogy a katolikus egyház alapelve más természetű, mint a politikai demokráciáé.

Ma már egyházi vezetők is elfogadják az ún. pozitív laicitást.  A II. Vatikáni zsinat a vallásszabadságról szóló nyilatkozatban megnyitotta az utat a pluralista társadalom és a laicitás olyan értelme felé, amely számol a vallással, és nem küzd ellene. A hit és a vallás szabadságát minden módon biztosítani kell; semmiféle kényszert nem alkalmazhat az államhatalom: nem szabad „erőszakkal, megfélemlítéssel vagy más módon polgáraira rákényszeríteni bármelyik vallás követését vagy elvetését, vagy akadályozni valakit abban, hogy egy vallási közösségbe belépjen, vagy azt elhagyja”. (Dignitatis humanae nyilatkozat, 6) A közhatalom kötelessége, hogy biztosítsa az alapvető jogokat, így a vallásszabadság jogát, de nem illetékes tekintély vallási kérdésekben! A Gaudium et spes 76. pontja is hangsúlyozza: „A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van…”

Isten távolléte vagy csendje a posztmodern költészetben[4]

A több mint egy évszázad során bekövetkezett szellemi változások – a szekularizálódás és az ateizmus előretörése – teszi némileg érthetővé, hogy a mai európai költészet nem megtért értelmiségiek hitvallásáról, hanem inkább istentagadásáról, nihilizmusáról tanúskodik. Példaértékű annak három költőnek életműve, akiket most Stéphane Michaud irodalomtörténész, a Sorbonne professzora nyomán bemutatok.

Paul Celan romániai születésű, zsidó német költő és irodalomkritikus a holokauszt következtében elveszítette családját, és a háború után Franciaországban telepedett le. 1920-ban született és 1970 áprilisában öngyilkos lett (a Szajnába vetette magát). Nem tudta feldolgozni a holokauszt okozta traumát. – A másik két költő francia: Yves Bonnefoy költő és műfordító (1923-ban született), a szürrealizmustól indult el, Celan barátja, volt, meglehetősen nihilista.[5] A másik francia: Michel Deguy, költő és műfordító, 1930-ban született, szintén jó barátságban volt Celannal.

Paul Celan szokatlan, nehéz líráját neves magyar költők igyekeztek nyelvünkre átültetni. Halálfúga című válogatott versei (Európa, Bp., 1981) utószavában a fordító, Lator László így jellemezte: „A lélegzet (Celan lírájában az egészség, a létezés és a költészet szinonimája) akadozik, (…) veszedelmes örvények között lebeg. Celan önmaga »legmélyébe szorulva« már nem a szenvedésből, hanem magából »lépett ki«. Lírája (s nyilván élete utolsó színterei) borzongató, kopár világvégi tájak, amelyek egyszerre áthatják a dermesztő határtalanság és az egyre szűkülő tér hangulatát. (…) Egyre szűkszavúbb lett, kiszikkasztotta verseiből a kötőanyagot, szinte csak vázuk maradt meg. Bele kell nyugodnunk, hogy nem mindig tudunk értelmükig hatolni. De ha elfogulatlanul olvassuk, többnyire megérezzük a súlyt sötéten fénylő szavaiban.” Íme Celan egyik verse Lator László fordításában:

OLVASHATATLAN ez

a világ. Kettős minden.

Az erős órák

a hasadó időnek igazat
adnak rekedten.
Te, legmélyedbe szorulva
kilépsz magadból
mindörökre. 

Az Etudes cikkírója szerint Celan költészete némileg hasonlítható az őrületben szenvedő Hölderlinéhez, aki egyszerre akart igent is meg nemet is mondani. Van úgy, hogy variálja a biblikus imát a szentségtöréssel és a profanációval. 

Paul Celan Zsoltár című versében a távollévő Istenhez imádkozik: 

Többé már senki sem gyúr bennünket földből és agyagból,

Senki nem szólaltatja meg porainkat.
Senki.
Áldott lény te, Senki.
A te szerelmedért virágzunk
Ellened. 

Egy semmi,
Voltunk, vagyunk, leszünk virágzók
Senki rózsája. 

Stéphane Michaud mottóul írta fel tanulmánya élére Yves Bonnefoy egyik művének, a Valószínűtlennek (L’Improbable, 1980) ajánlását: „Ezt a könyvemet a bizonytalannak ajánlom, vagyis annak, ami van. A virrasztó szellemnek. A negatív teológiáknak. A vágyott költészetnek, az esőzéseknek, a várakozásnak és a szélnek. Egy nagy realizmusnak, amely súlyosbít, ahelyett hogy megoldana, amely a sötétet jelöli ki, amely a világosságokat mindig szétszakítandó felhőknek tartja. Amelynek gondja a nagyszerű és megélhetetlen világosság.”

Egyhelyütt ezt írja: „A költészet visszautasítja a halált. A költői nyelv az, amely feltárja ideiglenes közvetítő szerepét és átíveli a semmit, amely szegélyezi.” Van remény, amely nem töröl el minden nyugtalanságot, szolidáris marad a kérdezéssel:

A nappal áthágja az estét, győzni fog

 A mindennapi éjszakán.

Ó mindennapi erőnk és dicsőségünk, át tudod-e
Lyukasztani a halottak falát? 

Bonnefoy költészete néha közel áll Rilkééhez: visszatér az egyszerű dolgokhoz, amilyen a kő, a víz, a kenyér és a bor. Nyelvezete alázatos, bizalmatlan a hatalom illúziójával szemben. A lehető legközelebb van a mindennapokhoz, valamint a gyermekséghez. Egyedül a „meztelen” és a „rekedt” elérhető számunkra, hangoztatja. Isten nem esik tapasztalatunk körébe. Bár Isten „alakja” gyakran visszatér Bonnefoy korai verseiben, ez a könnyű megoldás kísértése: ahhoz a korszakához tartozik, amikor még Kierkegaard hatása alatt alkotott, és nem szakadt el a vallásostól. Idézem egyik furcsa versét: 

Isten, aki nem vagy, tedd a kezed vállunkra,

Vázold fel testünket visszatérésed súlyával,

Végre keverd lelkünkbe e csillagokat.
E fákat, e madárkiáltásokat, ezeket az árnyakat és nappalokat. 

Hullj ki  belőlünk, mint egy gyümölcs mely felhasad
Mosódj el bennünk. Fedd fel nekünk
Titkos értelmét Annak, ami csupán egyszerű volt
És tűz nélkül elhamvadt a szeretet nélküli szavakban. 

Michel Deguy szerint sincs már jövője a „keresztény költészetnek”. Már 1966-ban azt írta, hogy az Evangéliumnak nincs igazsága önmagán kívül. Megvan a nyelvezete, a rendje, a törvényei. A költészet a figurák és a parabolák alapján alkot. Például emberi (nem természetfeletti) jelentése van az „üdvösség” szónak, olyasmi, mint amit Beatrice képvisel Danténál: az udvariasság, a barátság gesztusa, jel, amely irányítja a költő életét. A költészet így „epifánia”, megnyilatkozás: megvalósítja egy önmagára központosuló dolog jelenlétét, ennek önmagában való békés forgását: boldog körét.

Amikor Deguy a zsoltárok nyelvén szól, közel áll Ovidiushoz vagy Hölderlinhez. Költészetében két eszközt használ: az összehasonlítást és a fordítást. Fordítani annyi, mint egyik nyelvről átmenni a másikra. Nála átmenni a hit nyelvéről az ateizmus nyelvére. A világban levő rossz, az ártatlanok szenvedése Istenellenes lázadásra ösztönzi. Miként barátja, Celan, Deguy is Auschwitz tragédiájára utal: „Auschwitzban nem volt különleges »Isten-fogyatkozás«. Nem jobban és nem kevésbé e történelmi pillanatban, mint másokban. (…) Isten ugyanúgy távol van, vagy népies nyelven: »igazságtalan«, egy kislány megerőszakolásért, a »lázadó« kínzásáért, szeptember 11-ért stb. Nincs Isten, ez minden. És Jób könyve mindig szép könyv marad. (…) A »teremtést« másképp kellene elgondolni, mint ahogy a Genezis [Teremtés könyve] elbeszéli.” 

Stéphane Michaud, az Etudes cikkírója, nem akarta a három költő hatalmas életművét minden szempontból elemezni, hanem korunk szellemi helyzetét jellemezve példának, illusztrációnak villantotta fel e modern vagy inkább posztmodern költők elutasító magatartását az istenhittel és a vallással szemben. Michaud szerint a költészet sokkal inkább tükrözi azt, hogy Isten távol van a mai világból, mint a filozófia, a pszichoanalízis és a művészetek, bár nem független ezektől.

Azért is feltűnő az itt tárgyalt költők negatív ítélete a vallási jelenségről, mivel manapság újraéledőben van bizonyos visszatérés a sacrumhoz, a szenthez, az istenihez, amint ezt többek között a nagy keleti vallások iránti érdeklődés is jelzi. Az elemzett három költő világnézetében érezhető Nietzsche nihilizmusának befolyása, aki „Isten halálát” hirdette, továbbá Kierkegaard, Heidegger és Derrida filozófiájának elemei, a költészet területén pedig Rimbaud és a szürrealisták befolyása. De mindezeket asszimilálva már túlhaladnak filozófiákon és izmusokon; a legtöbb meglátást talán a nyelvfilozófiákból ültettek át költészetükbe. Mindenesetre Istent, az istenit (a transzcendenciát) kizárják, sőt egyesek kigúnyolják.

A keresztény teológiában és a misztikában mindig jelen volt a „negatív teológia”, a megszólított Isten hallgatásának, távollétének tapasztalata is: ez a „sötét éjszaka” élménye az Istenhez vezető úton. Ez lehetett hitellenes kísértés is, vagy a transzcendens, kimondhatatlan Misztérium megtapasztalása, és az antropomorfizmusok (hamis istenképek) elutasítása. De Isten Csendje az alázatos szellemet elvezetheti a néma, imádó szemlélődéshez is.

Ha Isten szól az emberhez hallgatásával is, az alázatos ember is felfedezheti a csendben a lehetőséget, hogy Istenhez és Istenről szóljon. XVI. Benedek pápa Isten Szaváról és Csendjéről elmélkedve hivatkozik a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaihoz intézett homíliájára (2006. 10. 06):

„Szükségünk van arra a csendre, amely szemlélődés lesz, amely beléptet bennünket Isten Csendjébe, és így elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol születik a Szó, a megváltó Szó.” Amikor Isten nagyságáról beszélünk, mindig elégtelen nyelvezetünk, és megnyílik a csendes szemlélődés tere. „Ebből a szemlélődésből születik belsőerejében a küldetés sürgetése, a parancsoló szükséglete annak, hogy hirdessük, »amit láttunk és hallottunk«, hogy mindenki közösségben legyen Istennel (vö. 1Jn 1,3). A csendes szemlélődés belemerít bennünket a Szeretet forrásába, ami aztán elvezet felebarátunk felé, hogy átérezzük fájdalmát, és felajánljuk Krisztus Fényét, az Ő Élet-üzenetét, az ő üdvözítő Szeretet-ajándékát.”

(szf)

 

[1] Vö. Szabó Ferenc SJ: Paul Claudel és konvertita barátai. Szent István Társulat, Bp., 2013. Uő: Istenkeresők és megtérők. A XX. század konvertitái. Szent Gellért Kiadó, Bp., 2014.

[2] Az érdeklődőknek itt jelzem, hogy a Távlatok és a Faludi Ferenc Akadémia által szervezett konferencia anyaga megjelent könyv alakban is: „Száz év után” – Eszméletcsere. Bergson eszméinek hatása a XX. század spirituális megújulására. Magyarország felé közvetítő: Dienes Valéria. JTMR–Távlatok–Faludi Ferenc Akadémia, Bp., 2011.

[3] Frédéric Gugelot, La conversion des intellectuels au catholicisme en France (1885–1935). CNRS Édition, Paris, 2007. 210.

[4] A francia jezsuiták folyóirata, az ETUDES 2011. novemberi száma a fenti címmel közölt tanulmányt Stéphane Michaud irodalomtörténésztől, a Sorbonne professzorától. Ezt ismertetem némi reflexióval kiegészítve.

[5] A Magyar Pen Club 2012-ben létrehozott Janus Pannonius Nemzetközi Költészeti Nagydíját 2014-ben Yves Bonnefoy-nak és Adunis Ali Ahmad Said Asbarnak szavazta meg a zsűri. A díjakat augusztus 29-én adták át Pécsett. 2016. július 2-án hunyt el.