Történetek az irgalmasságról: Martos Balázs elmélkedése az évközi 15. vasárnapra

Vasárnapi szakaszunk ismertebb része az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd. Az Isten irgalmasságát igyekszünk hirdetni, és közben még nyilvánvalóbbá válik, hogy ez szinte lehetetlen emberi irgalmasság, cselekvő szeretet nélkül. A szamaritánus irgalmasan cselekszik: hagyja, hogy megérintse az út szélén félholtan fekvő ember látványa, nem sajnálja idejét, tartalékait, teherhordó állatát, pénzét, még a jövőjét is valahogy előre odaadja, elkötelezi magát arra az esetre is, ha még többre volna szükség. Nem fél attól, mint a pap meg a levita, hogy elveszíti tisztaságát (pedig amazok is „lefelé” jöttek, vagyis már nem Jeruzsálem és a templom felé, ahol szolgálatuk ezt az előírásos tisztaságot megkövetelte volna). A szamaritánus boldog, nagylelkű, közvetlen ember, aki azt teszi, amit az élet éppen megkíván tőle.

Az irgalmas szamaritánus története megeshet, szereplői valószerűek, de jelen formájában mégis csak példabeszéd, sőt, egy másik történet része. Jézus egy törvénytudóval beszélget, aki az örök élettel kapcsolatban kérdezi őt. Mindjárt feltűnik, hogy az irgalmasságot nem is kell magyarázni. A törvénytudó maga használja a szót, mintegy összefoglalja vele, ahogy a szamaritánus cselekedett, s amit a többiek elmulasztottak. A közvetlen szükség azonnali cselekvést kíván, ennek ízét valahogy mindannyian ismerjük, ha másként nem, saját elhagyatottságunk könnyes pillanatait felidézve. Jézus szavai a beszélgetés végén tulajdonképpen biztatóak: „Menj – mondja a törvénytudónak – és te is hasonlóképpen cselekedjél.” A bátorítás, hogy sokféle szempontból korlátozott helyzeteinkben észrevegyük és tegyük a lehetségest, mindig jól jön.

Jézus és a törvénytudó beszélgetésében újra megcsodálhatjuk a mester irgalmasságát is, éppen abból a szempontból, hogy senkiről nem mond le. A törvénytudó szemlátomást kiskaput keres. „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Amikor válaszul az Isten és a felebarátok iránti szeretet főparancsát kapja, mindjárt különböztet és hátralép: „De hát ki az én felebarátom?” Sajnos ezt a hozzáállást is belülről ismerem: ezer és egy indokot tudok felhozni arra, most éppen miért nem kell segíteni, miért nem teljesíti a feltételeket az, aki kényelmes életemet veszélyezteti.

Jézus viszont nem változtat a hozzáállásán. Bizonyos értelemben még ezt a szőrszálhasogató törvénytudót is éppen így tiszteli, gondolkodó emberségében állítja kihívás elé. Ezért nem azonnal és nyíltan válaszol, inkább kérdez, és hagyja, hogy a lényeget, a következtetést a beszélgető partner fogalmazza meg. „Mit mond erről a törvény, mit olvasol benne?” „Mit gondolsz, ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” Csak amikor valóban gondolkodott, valóban nekikezdett, hogy a maga módján rendet tegyen a kesze-kusza valóságban, akkor viszi vissza az Úr kétszer is a tettek világába: „Tedd ezt, és élni fogsz.” „Menj, és hasonlóképpen cselekedjél!”

A történetek kiegészítik egymást, megvan a saját igazságuk. Bizonyára nekünk, mai olvasóknak, hallgatóknak is megvan a történetünk. Azokról, akiket otthagytunk ilyen vagy olyan helyzetben, és azokról is, akik mellett sikerült lelassítanunk, sőt talán segíthettünk is – sebeket kötöztünk be, kételyeket hallgattunk meg, jó szót találtunk, tápláló kenyeret osztottunk. Az egyházatyák még nagyobb összefüggésben, az emberiség megváltásának nagy tervében is meglátták mindezt: a félholtan heverő emberiség mellé odatérdelt Jézus, maga az irgalom, s a fogadóba, az egyház közösségébe vitte, hívta. Ilyenek a közösségeink? Milyen garasra várunk, hogy befogadjuk a rászorulót? Hogyan adhatjuk tovább az irgalmas Isten nagylelkű életadományát?