Hamis világvég-jóslatok és keresztény eszkatológia: Szabó Ferenc sorozatának 2. része

Jürgen Moltmann, az ökumenikus szellemű protestáns teológus egy 1998-as tanulmányában[1] egybeveti a keresztény eszkatológiát a régi apokaliptikákkal és az újjáéledő millenarizmusokkal, szekták és filozófusok világ-vég-  jóslataival.

A világ vége az antik elképzelés szerint az "aranykor" (Vergilius), a modern utópia/reménykedés szerint ez a "szabadság birodalma" (Marx), vagy az "örök béke" eljövetele (Kant).

Francis Fukuyama számára[2] - 1989-ben, a szocializmus szétesés után - a kapitalizmus és a liberális demokrácia jelentették a ’történelem végét’.” A japán eredetű, Amerikában élő, meglehetősen  naiv szerző tétele ez volt: a liberális demokrácia az emberiség (ideológiai) fejlődésének végpontját jelenti; ennél jobbat nem lehet kitalálni. E liberális demokrácia két jellemzője: lehetővé teszi az ember megismerés utáni vágyának optimális kihasználását, és garantálja a technológiai és ökológiai folyamatokhoz való alkalmazkodó képességet. Világos, hogy a történelem végének ilyen elgondolása nem jelent az utolsó ember számára semmiféle rettenetet.

S. P. Huntington elmélete

Francis Fukuyama egyik bírálója Samuel P. Huntington[3] volt egy 1993-ban kiadott cikkével, majd ebből született 1996-os A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása c. művével. A cikk és a könyv a hidegháború utáni politikai, ideológiai helyzetet elemzi. Az eredeti publikáció Francis Fukuyama  A történelem vége és az utolsó ember  c. 1992-ben-ben megjelent könyvére adott reakció, bírálat volt. Huntington nézete szerint a politikai ideológiák és gyakorlatok összecsapását felváltja a vallások és a kultúrák által meghatározott civilizációk összecsapása. (A szerző „civilizáción” a legmagasabb kulturális csoportosulás, a kulturális identitás legtágabb szintjét érti, ez alapján nyolc  civilizációt különböztet meg, melyek határvonala nem mindig követi az országhatárokat.)

Vázlatosan így jellemezte a „Nyugat” politikai megosztottságát, kulturális öngyilkosságát,  erkölcsi hanyatlását, amely sokkal jelentősebb problémát jelent a gazdasági és demográfiai kérdéseknél:

 1) növekszik a bűnözés, kábítószer-fogyasztás, erőszak;

 2) a család mint modell elveszíti vonzerejét, növekszik a válások, házasságon kívül született gyermekek száma, nő a fiatalkori terhesség és a gyermeküket egyedül nevelők aránya;

3) csökken az önkéntes szervezetekben való tagság;

4) gyengül a munkamorál, előtérbe kerül az élvezet kultusza; csökken a tanulás és a szellemi tevékenység iránti hajlandóság.

 Ezután Huntington leszögezi: „A Nyugat /=Európa és Észak-Amerika/ jövője s más társadalmakra gyakorolt befolyása nagyrészt  attól függ, hogy képes-e megbirkózni ezekkel a tendenciákkal, melyek teret engednek a muzulmán és ázsiai erkölcsi fölény fenyegetésének.”[4]

Huntington még a következőket jelzi, mint veszélyforrásokat:

a más civilizációkból érkező bevándorlók elutasítják az asszimilációt (Európában főleg a muzulmánok, az USÁ-ban a nagy lélekszámú hispán kisebbség)

–     Európában növekszik a vallás iránti közöny  (az észak- amerikaiak

          többsége még hívő, vallásos…)

Hosszabb, részletesebb elemzések után Huntington így következtet: Nyugat egyetemességében való hiedelemmel szemben „az ázsiai és muzulmán társadalmak mindinkább felismerik kultúrájuk egyetemes jelentőségét”. „A Nyugat univerzalizmusa veszélyt jelent a világra, mivel forrása lehet a mag-államok közti civilizációközi háborúknak, ugyanakkor magára Nyugatra nézve is veszélyes, hiszen nem kizárt, hogy e háborúk során  a Nyugat döntő vereséget szenved. A Szovjetunió összeomlása után a Nyugat úgy véli, hogy civilizációjának nem akadhat vetélytársa; eközben a gyengébb ázsiai, muzulmán és más társadalmak fokozatosan egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tesznek szert.”[5]

Újabb vélemények:

Fukuyama szerint a globalizáció, a fegyverkezések, az új „hidegborúk” és átmeneti háborúk következtében, valamint az iszlám (arab) szélsőségesek terjedő terrorizmusa miatt a világhelyzet nagyon bonyolult lett, így a Huntington által megjelölt civilizációk és konfliktusok törésvonalai megváltoztak. Közben Fukuyama is árnyalta naiv „jövendöléseit” a történelem végéről.

Moltmann már említett  újabb tanulmánya[6] tekintettel van az említett magyarázatokra is (Huntington, Fukuyama), és megismétli reménység-teológiája lényegét: „Az igazi ’világvég’ csak felénk fordult arca "Isten új világa" kezdetének. Ahogyan a megfeszített és meghalt Krisztus feltámadását isteni átalakulási és megdicsőülési folyamatként érthetjük, úgy képzelhetjük el a régi világ elmúlását és az újnak eljövését. Semmi sem semmisül meg, de minden átalakul. A világ elmúlásának fájdalmai olyanok, mint Isten új világának szülési fájdalmai, ahogyan azt Pál gondolja (Róm 8, 18sköv). - A keresztény jövővárás a világvégre vonatkozó apokaliptikus kérdésekre a megfeszített és feltámadott Krisztus emlékező megjelenítését adja válaszul. Ez az egyetlen válasz, amit a hit bizonyosságával adhatunk. Ezzel még nincsenek megválaszolva az Isten igazságos voltára, s a halottak jövőjére vonatkozó összes apokaliptikus kérdések. Végül is maga Krisztus is ajkain az "Istenem, miért hagytál el engem?" szenvedett ki. De a Megfeszített közösségében és a Feltámadottnak reményében képesek vagyunk együtt élni megválaszolhatatlan "végső kérdésekkel"; elsietett válaszok nélkül és válasz nélküli tompa fásultságba süllyedés nélkül is.”

XVI. Benedek  pápa szerint az igazságosság kérdése „a legerősebb érv az örök életbe vetett hit mellett.” Az ártatlanok szenvedése és a világban tapasztalt sok igazságtalanság „megoldása” lehetetlen a halottak feltámadása nélkül, magyarázza Benedek pápa a keresztény reményről írt körlevelében, párbeszédet folytatva olyan hitetlen gondolkodókkal, mint Max Horkheimer és Theodor W. Adorno.[7] Az ún. Frankfurti Iskola képviselői elvetik a jóságos és igazságos Isten képét, tekintve a világban levő szenvedést; azt vallják, hogy a valódi igazságosság lehetetlen a halottak feltámadása nélkül. Márpedig ez a hit teljesen idegen az ateista gondolkodóktól. Ratzinger pápa megjegyzi, hogy a IV. Lateráni zsinat is (DS 806) tanítja a „negatív teológiát”, a Teremtő é a teremtmény közötti mindig nagyobb különbséget, Isten „képnélküliségét”. De valljuk azt is, hogy maga Isten adott egy „lépet” magáról, az emberré lett Krisztusban. „Őbenne, a megfeszítettben a hamis istenképek tagadása a legfelső fokot érte el. Most Isten éppen a Szenvedő alakjában mutatja meg arcát, abban, aki az ember Istentől való elhagyatottságát is vele együtt hordozza. Ez az ártatlanul Szenvedő vált a remény bizonyosságává: Isten van, és Isten tud oly módon igazságot szolgáltatni, amit mi elgondolni sem tudunk, de a hitben megsejthetünk. Igen, létezik a test föltámadása. (KEK 988-1004). Van igazságosság. (KEK 1040). Létezik a múltbeli szenvedés ’visszavonása’, van jóvátétel, mely helyreállítja a jogot. Ezért az utolsó ítéletbe vetett hit elsősorban és mindenekelőtt remény – az a remény, melynek szükséges volta éppen az utolsó évszázadok  vitáiban vált világossá.” Ratzinger pápa hangsúlyozza:  „Meg vagyok győződve arról, hogy, az igazságosság kérdése a tulajdonképpeni, mindenesetre a legerősebb érv az örök életbe vetett hit mellett. (...) Krisztus visszatérésének és az új életnek a szükségessége csak akkor válik teljesen meggyőzővé, ha az egyéni élet beteljesedésének és a szeretet halhatatlanságának a vágya összekapcsolódik annak lehetetlenségével, hogy , hogy a történelem igazságtalanságáé legyen az utolsó szó.”

 

[1] A katolikus Concilium c. folyóirat 1998. szeptemberi számában: „Isten van dolgok végén”.

http://bocs.hu/k81104co.htm

[2]  Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa, Bp. 2014.

[3]Samuel P. Huntngton (1927- 2008) politikatudós, a Harvard Egyetem professzora. A civiklizációk üsszecsapása és a világrend átalakulása (Bp. Európa, 2001) c. művével vált világszerte ismertté.

[4] Samuel P. Huntington,: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa, 2001,524-525.

[5]A katolikus Concilium c. folyóirat 1998. szeptemberi számában: „Isten van dolgok végén”.

http://bocs.hu/k81104co.htm 536-537.

[6]  Concilium , 1998. szeptember..

[7] Moltmann érveléséhez hasonló XVI. Benedeké a keresztény reményről szóló körlevelében: Spes Salvi, 42-43.