„Boldogok, akik nevetnek”: P. Szabó Ferenc SJ jegyzete a CHRISTUS folyóiratról

„Boldogok, akik nevetnek”: Ezzel a mottóval közöl érdekes írásokat a francia jezsuiták lelkiségi lapja, a CHRISTUS 2016. júliusi száma. Ebben a folyóiratban tallózva kiragadok néhány szép, megfontolandó gondolatot.

Előtte azonban utalok Henri Bergson ismert, A nevetés című kis könyvére. A francia filozófus a komikum elemzéséből indul ki.

Három megfigyelésre hívja fel a figyelmet. Az első: „Nincs komikum a sajátosan emberin kívül. Egy táj lehet szép, elragadó, felséges, csúf vagy jelentéktelen; nevetséges sohasem lehet. Nevethetünk egy állaton, de csak azért, mivel valami emberi magatartást vagy kifejezést veszünk észre rajta…” „Az ember: »nevetni tudó állat«”. A második az érzéketlenség, a közöny. „Nincs nagyobb ellensége a nevetésnek, mint egy erős érzelem. Nem mondom, hogy nem nevethetünk olyan emberen, aki például szánalmat kelt bennünk, vagy rokonszenvet ébreszt: de ilyenkor, legalább pár pillanatra meg kell feledkeznünk erről a rokonszenvről, el kell fojtanunk a szánalmat.” A harmadik tulajdonság: közösségben történik. „Az ember nem élvezné a komikumot, ha elszigetelve érezné magát. Úgy látszik, a nevetésnek visszhangra van szüksége. Figyeljük meg jól a nevetést: nem valami tiszta, befejezett, artikulált hang; inkább olyasmi, ami állandóan visszaverődve egyre folytatódni akar; ami robbanással kezdődik, hogy aztán dobpergésszerűen folytatódjék, akárcsak az égzengés a hegyekben. De ez a visszhangzás nem folytatódhat vég nélkül. Bármilyen tág körön belül mozog, a kör mindenképpen zárt marad. Nevetésünk mindig egy csoport nevetése.”

Ennyit emlékeztetőül Bergsontól; de most a kérdéses cikkekből más szempontokat ragadok ki: a nevetés és az öröm kapcsolatáról, gondolva Ferenc pápa Az evangélium öröme című program-írására is.

A nevetés a test gesztusa, de az arc a lelkiállapotot tükrözi: öröm vagy fájdalom, gúny, gyűlölet, megvetés és kétségbeesés egyaránt kiülhet az arcra. A nevetés emberi jelenség: érzelmi, pszichológiai és lelki életünk egyensúlyának alapvető eleme. Ha a nevetés őszinte, megnyit másoknak, kibújunk az álarc mögül. Van jó nevetés és egészséges humor, amely az isteni Jelenlétet tükrözi. A jezsuita tudós, Pierre Teilhard de Chardin jegyezte fel: „Az öröm Isten jelenlétének tévedhetetlen jele.” Mert Isten az öröm forrása; az öröm az élő Istennel való eleven kapcsolat megjelenése. Szentek, boldog hívő emberek tanúsítják ezt.

Nehéz elképzelni az éltet nevetés nélkül. Bármilyen bajok, sorscsapások érnek is bennünket, vannak boldog pillanatok, vidám együttlétek. A humor nem hiányzik a Bibliából sem. (Ábrahám, Jónás története.) Viszont Bossuet kijelentette: Jézus az evangéliumokban sohasem nevetett. Igaz, de tanítványait nem is buzdította az aszkéta Keresztelő János követésére. A böjtöt sürgető, képmutató farizeusoknak ezt válaszolta: „Csak nem búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt: akkor majd böjtölnek.” (Mt 9,15)

Isten Fia valóban emberré lett: Jézus magára vette gyengeségeinket, együtt érzett a szenvedőkkel, sírt Lázár sírjánál, halála előtt szorongott a Getszemáni kertben. Engedelmes lett az az Atyának a kereszthalálig. De miután átment a halálon, feltámadt, megdicsőült. Sorsában osztoznak a Benne hívők. Földi életében Jézus mindent a gondviselő Atya szemével nézett, és csodálatos példabeszédet mondott az emberszerető, gondviselő Atyáról.

Igaz, Jézus a most (ebben az életben) sírókat mondja boldogoknak, mert majd vigasztalásban lesz részük. Evangéliuma azért örömhír, mert az örök élet reményét kelti fel a hívőkben: a feltámadt Krisztus Szentlelke szívünkbe árasztja a szeretetet, és már a megkezdett örök életet éljük. Akik nevetnek, már a kibontakozó élet öröméről tanúskodnak. És egymással kommúnióba, szeretetkapcsolatba lépnek, amikor együtt örülnek, örvendező közösséget alkotnak.

„Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazság(osság), béke és öröm a Szentlélekben. Aki így szolgál Krisztusnak, az kedves Isten előtt, s rokonszenves az embereknek.” (Róm 14,17–18)

Az egyháztörténelem során, az egyházatyáktól és az első remetéktől kezdve kialakul egy szigorúbb aszketikus irányzat, a test és a lélek fölötti önuralom. De azért az atyák nem tekintik a nevetést ördögi ténynek és az eredeti bűn következményének. Hallgatóikat, a híveket Krisztushoz, az üdvösségre akarják vezetni, ezért a megtérést hirdetik, figyelmeztetnek az ördögi csapdákra. Alexandriai Kelemen véleménye: „Az arcot harmóniára kell hangolni, mintegy zeneszerszámot a vonások rendezettségével: azt nevezzük mosolynak, ha a mosoly kibontakozik és szétterül az egész arcon: ez a bölcsek nevetése.” Az atyák szívesen idézik a Péld 15,13-at: „Az örvendező szív megszépíti az arcot, a bánatos szív pedig összetöri a lelket.” Aranyszájú Szent János ezt mondja: „Nem a nevetés rossz, hanem az alkalmatlan időben kitörő túlzott nevetés (röhögés). A nevetés azért adatott nekünk, hogy akkor éljünk vele, mikor hosszú idő után barátainkkal találkozunk, hogy felvidámítsuk egy mosollyal a félénk és rettegő személyeket, de nem azért, hogy állandóan röhögjünk, harsány nevetésben törjünk ki. A nevetés azért adatott a léleknek, hogy néha felüdüljön, de nem azért, hogy dorbézoljon.”

A nevetésnek gyógyító ereje is van megpróbáltatások után; a humor relativizálhat egy esetleg súlyossá váló eseményt. „Megvan az ideje a sírásnak és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan ideje a gyásznak, és megvan ideje a táncnak.” (Préd 3,4) A nevetésben tehát nincs semmi ördögi, hanem  az öröm kifejezése, és megszépíti a hívő arcát, ahol lelki életének szépség tükröződik.