Emberi jövő és üdvösség. Kereszténység és vallások: Szabó Ferenc sorozata 1. rész

„Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindazoknak, akik reménységetekről kérdőre vonnak titeket.” (1Pét 3,15)

1.Utópiák és keresztény reménység

Isten városa és az evilági város

Napjainkban, amikor a migránsok tömegei elárasztják Európát, sokan a népvándorlás korát idézik vissza, mások, akik a Gondviselés szándékai fürkészik, Szent Ágostonra hivatkoznak, akit a barbárok betörése (410-ben

Alarik vizigót király harcosai harmadszor is kifosztották Rómát) arra sarkallt, hogy megírja De Civitate Dei (Isten városa) c. történelemteológiai művét.

Az egyházatya mintegy tizenöt évig dolgozott monumentális művén. A huszonkét könyvből álló munkában Ágoston a pogány és szent történelem eseményeinek felvonultatására, értelmezésére, a pogány filozófusok nézeteinek tárgyalására és cáfolatára is vállalkozik, miközben kibontja azt a tételt, hogy Isten városa és az ördög városa a jelen világban elválaszthatatlanul együtt létezik, noha eltérő az eredetük és más lesz a végső sorsuk is.

Ágoston az evilági „város” (=„tábor”) eredetét a lázadó angyalok bukására vezeti vissza. Ez magyarázza a két város, a hit és a hitetlenség, a hűség és hűtlenség „városa” között folyó a történelmi harcot is. Amíg a világ fennáll, e két város polgárai mégis valamiféle egymásrautaltságban élnek. A különbséget közöttük a kétféle szeretet magyarázza: a Sátán városát jellemzi az önszeretet Isten és az emberek megvetéséig viszont Isten városának lakóit, tetteiket az Isten iránti szeretet hatja át.

Ágoston kora után – a középkori millenarizmuson[1] át - egészen az újkori utópiákig és szektákig - a történelem értelme, az emberiség jövője, végső kimenetele mindig foglakoztatta a gondolkodó lényeket. A mai posztmodern világ célvesztettsége, a hagyományos értékeket és intézményeket megkérdőjelező, feloldó, „likvid” világnézete is kihívás, hogy keressük az emberi reménység indokait.

Millenarizmus: Joachim de Flore öröksége

Joachim de Flore (da Fiore) XII. századi calabriai ciszterci szerzetes millenarista utópiája a történelmet három korszakra osztotta: az Atya és a Fiú (Krisztus) uralma után következik a Szentléleké, amely a világ végéig tart.  Fiore az ezeréves országot úgy magyarázta, mint a Szentlélek uralmát, s ezzel együtt az evangéliumot is spirituális (pneumatológiai) értelemben fejtette ki. Úgy gondolta, hogy az evangélium igazi megvalósítása még ezután következik. Egyes középkori szerzetes közösségek átvették tanítását. Az újkorban már csak egyes szekták újították fel nézetét. De a romantikusok és filozófusok is (Lessing, Hegel, Kant, Bloch) foglalkoztak vele.

Utópiák és hamis jövőképek

Az „utópia” kifejezés az 1935-ben szentté avatott Morus Tamás angol kancellár

Utópia c. latin művére utal (1518).  A XVI. század hívő humanistája, akit lefejeztek, mert nem ismerte el a király lelki hatalmát, említett művében leírt egy ideális szigetet: ez a „sehol-ország” – a görög szóképzésből: ou-topos. Utópia=a tökéletes hely a megálmodott jövőben. Mórus műve elindítja az utópisztikus irodalmat, azoknak a képzelődését, akik a tökélete társadalom eljöveteléről álmodoztak.

Ide tartozott a bibliai messianizmustól ihletett marxi messianizmus is. A zsidó Marx Károly átvette a hegeli dialektikát, azt materializmusába gyúrta, de megőrizte Hegel végzethitét; elgondolása szerint az emberiség útja ellenmondásokon keresztül vezet a végső győzelemhez, - a forradalom után – a termelési folyamatok átalakulásán keresztül. Martin Buber a szintén zsidó perszonalista filozófus szerint a marxizmusban és a különböző utópisztikus szocializmusokban a vallásos eszkatológia szekularizálásával állunk szemben.[2]  A zsidó-keresztén eszkatológiát (a végső időkkel foglalkozó teológiát) az elvilágiasodás (ateizmus) megfosztotta erejétől: ez az erő a francia forradalom idejétől a „haladás-hitbe” és az utópiákba ment át.[3]

 Az első világháború végén tette közzé az ezoterikus marxista filozófus, Ernst Bloch Az utópia szelleme c. könyvét, amely kidomborítja az utópia pozitív szempontját: ismeretelméleti és ontológiai értéke van a filozófiában, sőt az ember gyakorlati cselekvéséhez is indítást ad: „Embernek lenni annyi, mint utópiával rendelkezni.” Az ember szükségképpen a jövőbe tekint, tervez, konkrétan elképzeli a jövőt, tehát utópiát alkot: megalkotja az eszményi társadalom képét. A két háború között Bloch – miután a hitlerizmus elől az USÁ-ba menekült, megírta A reménység elve (Das Prinzip Hoffnung) c., öt részből álló monográfiáját, amely 1954-1959 között jelent meg Kelet-Németországban.

E. Bloch, aki (a fiatal Lukács György barátja volt) a hit nélküli „remény-elvet” elemzi, átvéve a keresztény eszkatológia bizonyos fogalmait. Szerinte az ember csak a jövőben, a végső újban találja meg önmagát, „hazáját”. Az ember most még elidegenedett, belső szakadás jellemzi; ezen túl kell jutnia, hogy megtalálja önazonosságát. A jövő végtelen lehetőségei még nyitva állnak előtte. Az emberben és a világban az autentikus még várat magára, a bukás félelmével és a siker reményével. Bloch átveszi Feuerbach gondolatát: „homo homini deus”(az ember az ember istene), aki a testi szerelem én-te viszonyára utalt, de átalakítja bibliai csengést adva a szavaknak: a jelenlegi ember istene a jövő még rejtőzködő embere, homo absconditusa. Ez az „isten” még nem létezik, még megvalósítandó. Amikor majd megszűnik az ember ontológiai elidegenedettsége, szétszakítottsága, amikor majd véglegesen egybeesik énjével, és amikor a „sikerült identitás hazájában” megszűnik az én és a világ ontológiai különbsége, akkor majd megszűnik a vallás, mint reménység, mert beteljesül.[4]

De a reménység-elv hiú reménykedés, hacsak nem fogadjuk el - a keresztény hittel –az élő Istent, aki abszolút jövőt ígér, ha nem hiszünk Jézus Krisztusban, aki meghalt bűneinkért és feltámadt üdvösségünkre, hogy megszabadítson a bűntől és a haláltól. Ezt fejti ki a keresztény eszkatológia keretében a reménység-teológia.

A reménység-teológia

A hetvenes években kezdett kibontakozni a reménység-teológia. Egy 1974-es tanulmányomban[5] már vázoltam a kérdéssel elsőként foglalkozó protestáns Jürgen Moltmann[6] és vitatársai nézeteit. Rávilágítottam Moltmann éleslátó kritikájára, aki az ezoterikus marxizmust képviselő Ernst Bloch utópiájával szembeállította a keresztény reménységet: a fiktív remény-istennel („deus spes”) a „reménység Istenét” (Róm 15, 13), vagyis Jézus Krisztus Istenét, aki hűséges ígéreteihez, aki – Pál apostol szerint - „életre kelti a holtakat és létre hívja a nem létezőket” (Róm 4, 17).

Jürgen Moltmann (szül. 1926) a 20. század második felének egyik legjelentősebb teológusa. 1967-től a tübingeni egyetem teológiai karának professzora volt. Az Egyesült Államokban is tanított. Gazdag életművében krisztológiai kérdéseket tárgyalt és újragondolja a remény teológiai alapjait.

Moltmann nagy érdeme, hogy megújította a hagyományos keresztény eszkatológiát: a végső időkről szóló teológiát tette meg az egész teológia kiindulópontjává és rendező elvévé; így új távlatot adott az ember evilági cselekvésének és a keresztény reménységnek is. Ennek az új szemléletnek középpontjában a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus áll. „Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye” (Kol 1, 27). „A keresztény reménység – írja Moltman bevezetőjében – egy novum ultimum-ra, végső újra vonatkozik: az az Isten, aki Krisztust feltámasztotta, minden dolgot újjáteremt. Ez a reménység tehát megnyitja a reménység széles távlatait, átfogva még a halált is; a távlaton belül teret enged, s kell is engednie, az élet megújulására vonatkozó korlátolt reménykedéseknek: felébreszti, relativizálja őket, és irányt szab nekik. Letöri azt az önteltséget, amely ezekhez (a relatív) reménykedésekhez tapad: ezek az ember nagyobb szabadságát, a sikeres életet, mások jogait és méltóságát, a természetfeletti uralmat célozzák. Mert nem találja meg ezekben a törekvésekben azt az üdvösséget, amelyet vár, mert ezek a megvalósulások (részeredmények) és utópiák nem tudják kiengesztelni a létezéssel. A keresztény reménység tehát túlhalad a jobb, emberibb jövő, a békésebb emberi világ látomásán, és azokra a ’jobb ígéretekre’ (Zsid 8, 6) támaszkodik, amelyeknek hordozója, mert tudja, hogy semmi sem „nagyon jó’ addig, míg ’minden újjá nem lesz’ (vö. Jel, 21, 1-8).”[7]

[1] A „millenarizmus” latin eredetű szó: az Titkos Jelenések 20. fejezetében leírt ezeréves uralom különböző értelmezéseire utal. Krisztus és szentjeinek győzelméről és a sátán hatalmának megsemmisítéséről van itt szó: a feltámadott boldogok Krisztussal ezer esztendeig uralkodnak.

[2]Vö. Szabó Ferenc SJ: „Krisztus fénye.” Bevezetés Henri de Lubac SJ életművébe. JTMR, Budapest, 2014, 150-151..

[3] Martin Buber, Der utopische Sozialismus, 1967, 23-25.

[4] Vö. „Számot adni reménységünkről’. (Az utópiától az eszkatológiáig.)” in Szabó Ferenc: Jézus Krisztus megközelítése, Róma, 1978, 301-315).

[5]„Emberi jövő és keresztény reménység” in Párbeszéd a hitről, Róma 1975, 11-24. Itt további bibliográfia. – Vita Jürgen Moltmann Theologie der Hoffnung (1966) c. művéről.

[6] http://www.benceskiado.hu/index.php?szid=31

[7] J. Moltmann, Theologie der Hoffnung, Chr. Kaiser Vg., München, 1966 , 28-29.