2016-06-30 11:04:00

Helyet készíteni Istennek: Martos Balázs elmélkedése az évközi 14. vasárnapra


A hetvenkét tanítvány elküldéséről csak Lukács evangélista tudósít bennünket. Úgy tűnik, ő a legtudatosabb a tizenkét apostollal kapcsolatban is: őket látja Jézus elsődleges küldötteinek. A hetvenkettő a tanítványok szélesebb körét jelzi, mintegy előre utal pünkösdre, amikor Jézus tanítványai a Szentlélek erejével az egész világra elindulnak. A hetvenkettő kiküldése ugyanakkor már Jézus földi működésének idején Isten országának erejéről tanúskodik, hogyan adják tovább Jézus békességes, gyógyító, gonosztól tisztító erejét a tanítványai. Jézus maga előtt küldi őket, mintegy felkelti az emberek várakozását, hadd ízleljék meg valamelyest azt a teljességet, amely majd az ő eljövetelével valósul meg. Talán mondhatjuk azt is, ő maga folytatja útját még ma is, hogy tanítványai nyomában odaérjen közösségeinkbe, otthonainkba.

Jézus mintegy lelkesítő beszédet mond a hetvenkettőnek, konkrét utasítások mellett az üdvösség jelenvalóságát hangsúlyozza, és a végső üdvösséget ígéri, így buzdít. Ez a beszéd valamiképpen mégis hordozza a kereszt, a hiány és kiszolgáltatottság igazságát is. Első mondata mindjárt arra utal, hogy kevés a hetvenkét tanítvány, munkájukat még sokkal többnek kell majd folytatni: „Az aratnivaló sok, a munkás pedig kevés. Kérjétek hát az aratás urát, hogy küldjön munkásokat aratásába.” Ez a mondás Jézus és a tanítványok működését a végső időt jelző aratáshoz hasonlítja, amikor az ember életének és az egész  történelemnek a termését kell learatni, számba venni, Istennek átadni. Jézus küldötte a világ végéig ebben a nagy betakarításban, a beérett gabonát kereső és megbecsülő munkálkodásban tudja magát, s közben azon van, hogy ebbe mások is minél nagyobb számban bekapcsolódjanak.

Az aratás képe szerint a tanítvány megment, begyűjt – nem az a meghatározó, hogy „lekaszál”. Munkáját nem erőszakkal végzi, erre képtelen is volna, hiszen úgy küldetett, mint bárány a farkasok közé. Nem a földi nagyok ereje és hatalma, pénz vagy befolyás az, amitől munkája eredményes lesz. Inkább egyfajta hiányra épít, amelyet önmagában és másokban is képes felismerni, megengedni, és amely éppen így Isten után kiált, hogy ő töltse be. Olyasmit ad tovább, ami meghaladja őt magát is, de egybekapcsolja azokkal, akikkel találkozik. Mivel a „békesség fia”, szavai ismerősen csengenek azok számára, akik Isten vigasztaló békességét, teljességét várják. Az „ország” Isten cselekvő uralma, amely közösségből ered, közösséget keres és teremt: a kettesével küldött tanítványok házakhoz, vagyis családokhoz, illetve városokba, a nagyobb emberi közösségekhez küldetnek. A személyes megtérés fontos, semmi sem helyettesítheti. Segítheti viszont az emberiség családja, az összetartozás valósága és tudata.

Jézus missziós beszédének néhány versét kihagyja még az evangélium (olvasmányos könyvben kínált) hosszabb változata is. Ezek a versek még keményebb mondatokat fogalmaznak meg a jó hírt elutasítókkal vagy közönyösekkel szemben. A tanítványoknak ugyanakkor bőven jutott sikerélmény is, „nagy örömmel” térnek vissza Jézushoz, hogy beszámoljanak neki. Lukács csak arról tudósít, amit Jézus tesz. Egy pillanatra sem kapcsol félre, csak az Apostolok cselekedeteiben foglalkozik majd azzal, hogyan evangelizáltak a tanítványok. Ez a kihagyás tehát szándékos: nem az a fontos, hogy megtudjuk, mit tettek a tanítványok akkor, hanem az, hogy megértsük, hogyan küldte őket Jézus, és rádöbbenjünk: így küld ma is, erre biztat, ezzel bátorít minket is.

 








All the contents on this site are copyrighted ©.