Politikailag korrekt: A közepében hazugság van - P. Vértesaljai László jegyzete

E talányos cím hallatán, érzem, páran azt kérdezhetik: Na öreg, most hogy jössz ki ebből a nehéz felütésből? A székely ember egyenességével! – válaszolom s pontosításként elmondom gyerek-, ifjú- és felnőttkorom egyik kedves olvasmányának belém ívódott történetét. Ábelre gondolok, ott a rengetegben. Otthon, a hazájában, még pontosabban boronaházuk hátsó udvarában, ahol apja a fiával együtt szekérre rakta a szálfát. Vásárba vitték, mert kellett a pénz. Ábel csak nézte, hogy a szép, szebbfajta darabok miként kerülnek egymás mellé állítgatva a szekér palánkja mentén, körbe-körbe - mutatóba. Aztán beljebb ment, mehetett a hitványabb is, a szekér közepébe, ahol már nem is látszott. Ábel csak nézi, nézi az egészet és próbálja összerakni magában az igazságot, ahogy eddig azt éppen apjától tanulta. Már készen van minden és a csinos szálfarakomány ígéretesen mutatja magát, amikor egyszer, hosszasabb nekikészület után Ábel csöndesen megjegyzi az apjának: A közepében hazugság van!

Az öreg először a fészi’-hez nyúlt, aztán elengedte, mert ő is tudta, tudta nagyon jól, hogy a fiának igaza van. A közepében hazugság van!

Szavak szálfái mögé is lehet bújtatni az igazságot. Mert hát ezt is, azt is a vásárra kell vinni. Ma - a tágas, feneketlen világpiacra.

Ferenc pápa gondolok, mostani örményországi apostoli útjára. Ahogy magával vitte a gondosan előkészített beszédeket. Aztán ott a helyszínen, a valósággal találkozott. A cicernakaberdi Nagy Sorscsapás emlékmű Öröklángja lobogásánál a csendben megszólaló ősi örmény fúvós hangszerek odasodorták a Musza Dag hangját, szinte kihallani Bagradjan szavát és nem is olyan messziről, a maga feltétlen tekintélyével lenéz oda az örmény magasfennsíkra az Ararát. Isten hegye. Hófödte csúcsának pillantása a prófétáké, a szivárvány-szövetséges Noé emeli a karját, kezében olajág, arcán mégis fájdalom. Alig maradtunk – mondja – a Nagy Vízözön után!

Lehetetlen nem kimondani, hogy itt egykor özönvíz dúlt. Lehetetlen nem kimondani, hogy itt egykor népirtás történt. Különben nem tudok szembenézni az öregekkel, nem találkozhatom látó szemeikkel. Most csak rájuk figyelek, arra a ráncos-arcú öregre. Öreg az és nem idős! És az ölében az unoka kicsi pulyája, szénparázs szemmel mosolyog.

Ferenc pápa elengedi a papírját és szabadon mondja a tényt, a valós igazat: genocidio, népirtás. Gyógyító bizsergés jár át hárommillió honi örményt és még vagy ötöt szerte a világban. Szó sincs arról, hogy kik és miért és hogyan tették, hogyan tehették…

Ferenc pápán Benedek pápa vértanú színű stólája. Azé az elődé, aki a 2001-ben idelátogató idős Szent II. János Pállal együtt néven nevezte az igazságot. Akiknek elődje, XV. Benedek, az első világháború pápája nyári nyaralójába fogadta az örmény genocídium túlélőinek egy csoportját. 

Most már Ábelt is látom, ott van Ferenc pápa mellett. Kezében tartja báránybőr kucsmáját, a gyergyói és ditrói örményekre gondol, isteni liturgiájuk hosszú keserű szólamaira és eszébe jut az apja szekere. A pápára néz. Hegyesen mondja: Most akkor ebben nincs hazugság!

(vl)