Mint vándorok és jövevények: Martos Balázs elmélkedése az évközi 13. vasárnapra

Vasárnapi történetünk Jézus útjának jelentős fordulatáról szól: mivel „közel voltak Jézus szenvedésének és feltámadásának napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy” (Lk 9,51). Felmegy Jeruzsálembe a zarándok, hogy teljesítse a törvényt, ahogy szülei tették, minden évben (vö. Lk 2,41). Itt mégis többről van szó: Jeruzsálemben teljesedik majd be a világ megváltása, és onnan indul útjára Jézus tanítványainak küldetése is. Ez a zarándoklat tehát mintegy új exodusz, új kivonulás, átmenet ebből a világból abba a másikba, amelyet Isten készít.

Az emberek nemigen értik Jézus szándékait. Lukács újra ismert témát hangoztat: a szamaritánusok „nem fogadják be”, ahogy születésének napjaiban nem volt hely számára a szálláson sem (vö. Lk 2,7). Jézus azonban nem büntetni és pusztítani, hanem megmenteni jött. A szamaritánusok nem fogadják be Jézust, ő mégsem büntet és ítélkezik. Zarándoklata, szenvedéshez és megdicsőüléshez vezető útja nem erőfitogtatás, inkább a béke útja, az alázat menete, amelyet majd a szamárháton való jeruzsálemi bevonulás tesz teljessé, s amelyet feltámadása után tanítványainak kell hasonló békességgel folytaniuk, Jeruzsálemtől kezdve, „Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig” (ApCsel 1,8). A végső idő jelenvalóságának, Isten hatalommal való cselekvésének nem a pusztító ítélet a legékesebb jele, hanem Isten üdvözítő jóakarata, amellyel minden embert megközelít.

Jézust nem értik a szamariaiak, de a tanítványai, sőt azok sem egészen, akik mintegy rajonganak érte. A szamaritánus faluval és a tanítványok félreértésével kapcsolatos jelenet után három rövid párbeszédről olvasunk, amelyek Jézus követésének nehézségét, illetve értékét mutatják be. Eleven, rövid beszélgetések ezek, hol egy-egy ismeretlen, hol meg Jézus a kezdeményező. Látjuk bennük a saját kérdéseinket is?

A rövid párbeszédek sava-borsa az a három Jézus-mondás, amelyek tömören igazítanak el az Isten országával kapcsolatban. „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Jézus tulajdonképpen igazat ad annak, aki megszólította: „Követlek, bárhová mégy” (Lk 9,57). Szükség lesz a bátorságára, talán azután, hogy megtöretik, mint Péter, aki börtönbe is szívesen követte volna mesterét, de erre csak a megtérés fájdalmas útján vált képessé (vö. Lk 22,33). „Hagyd a halottakra, hadd temessék el halottaikat”, mondja Jézus valakinek, akit követésére hív, de még megvárná apja halálát. Isten országa feltétlen érték, nem tűr halasztást, önállóvá és szabaddá tesz. Jézus számára nem a kötelékek elszakítása fontos, hanem az, hogy Isten országának öröme betölthesse az ember életét, így azt hirdethesse is. Végül a családjától búcsúzkodóhoz szól: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” A család ebben az esetben a korábbi élet, a korábbi értékek, a megszokott kötelékek és kötelességek világa, sőt, Jézus és Lukács korában egyfajta „életbiztosítás” is, az egyetlen mód arra, hogy vagyont és egészséget valamelyest biztosítson magának az ember.

Ma mit jelent Jézust követni? Hogyan és kivel beszélgethetnénk a közös útról, amely előttünk áll? Hogyan szólít meg minket Jézus, hogy evilágban, mégsem ebből a világból éljünk? Látjuk-e szeretetét és bátorságát, amellyel Isten országát, a szeretetre épülő közösséget maga előtt látja, és hagyja, hogy ez a szeretet felszabadítsa? Lehetünk-e még vándorok és jövevények, tiszta szívűek, akik örvendeznek az örvendezőkkel, szomorkodnak a szomorkodókkal, akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan?