Hallgatás és hitvallás: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 12. vasárnapra

Péter hitvallása fontos fordulópont az evangéliumban: a tanítványok végre felismerik és ki is mondják, hogy Jézus az Isten Felkentje, a Messiás. Hitvallásuk annak gyümölcse, amit Jézus oldalán eddig láttak és megértettek. Másfelől kezdete annak, hogy eljussanak a teljes hitre, elkísérhessék Jézust a szenvedés, halál és feltámadás útján.

Lukács elbeszélésében a hitvallás története a kenyérszaporítást követi. Péter tehát a tanító, gyógyító és éhezőket jóllakató Jézusban ismeri fel Isten Felkentjét. A messiás, vagyis „felkent” címnek is különleges súlya van Lukács elbeszélésében. Már az angyali üdvözletből tudjuk, hogy „a Szentlélek száll le” Máriára, a „Magasságbeli ereje borít be árnyékával” (vö. Lk 1,35), illetve Jézus mondhatja el magáról, hogy „az Úr Lelke van rajtam, ő kent fel, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18).

Lukács változatában különös hangsúlyt kap a csend és a szó, a hitvallás és hallgatás váltakozása. Ezt a váltakozást érdemes megfigyelnünk mind a tanítványok, mind pedig Jézus oldaláról.

Péter Jézus kérdésére felel: „Kinek tartotok engem?” Hitvallása nem független attól, amit látott és hallott Jézus oldalán, de arra is épít, amivel Izrael hite táplálta őt. Amit kimond, évezredek gondolkodásának és várakozásának gyümölcse is. Képtelen lenne mefogalmazni Jézus titkát, ha Isten nem készítette volna elő a kinyilatkoztatás történetével, másrészt pedig Jézus jelenlétével. Hitvallása így egyszerre egy hívő közösség ajándéka, Jézus jelenlétének gyümölcse és saját, személyes tette. Mint személyes tett, mint Jézus megismerésének és jelenlétének gyümölcse ez a hitvallás elsődlegesen magának Jézusnak szól. Még nem a világ előtt, még nem helytartók és királyok előtt, hanem bensőséges körben szólal meg, hogy a barátok közül, a szív rejtekéből, az Isten előtti megvilágosodás pillanatából majd utat keressen magának, kitörjön, szóvá és tetté, sőt életformává alakuljon. A keresztény hitvallás mindig úton van közösségi hagyomány és személyes tett, a szív igazsága és a tettekké érlelt döntés között.

A tanítványoknak azonban egyelőre hallgatniuk kell. Úgy látszik, csak a feltámadás fényében érdemes egyáltalán a felkentről beszélni. Lukács hallgat arról a párbeszédről is, amely Jézus és Péter között zajlott, s amelyben az első apostol egy pillanatra szembeszegült a szenvedésre készülő Messiással. Lukács nem mondja el ezt a részletet, óvja Pétert, látásmódja viszont kezdettől fogva rámutat, hogy minden tanítványnak fel kell vennie a saját keresztjét.

Jézus hallgatásból érkezik, az imádság csendjéből: Lukács kifejezése arra enged következtetni, hogy Jézus hosszasan imádkozik, mielőtt megkérdezné tanítványait, kinek tartják őt. Imádsággal, Istennel megélt belső egységgel készül fel arra, hogy szenvedésének titkára készítse tanítványait, mindennapi nehézségeik vállalására öszöntözze későbbi követőit. Amikor árulását jövendöli, Pétert is imádságáról biztosítja majd, hogy hitéhez visszataláljon, és abban testvéreit is megerősíthesse (vö. Lk 22,32).

Jézus szembesít a nehézségekkel és bajokkal, egyben saját keresztjét kínálja, hogy általa nevet adjunk mindennapos és kivételes fájdalmainknak, gondjainknak. A kereszt nemcsak egyfajta átalakító erő, Jézus malma, amelyben a halál új életté alakul, hanem ígéret is, hogy értelmet nyer, ami addig értelmetlennek, céltalannak, kidobott időnek, üresnek és semminek látszott.

Ezek a szavak csend és imádság nélkül csak zengő érc és pengő cimbalom. Jézus csendjéből, Péter és az egyház hitvallásából érkezve mégis ígéretté lesznek, vigasztalássá, a remény forrásává.