Ferenc pápa szerdai katekézise: Bármit is követünk el, Isten gyermekei vagyunk

Szerdán délelőtt a Szentatya folytatta katekézis-sorozatát az irgalmasságról. Ezúttal az irgalmas atyáról elmélkedett a tékozló fiú példabeszéde alapján (vö. Lk 15,20-22.24). A kihallgatást a Szent Péter-téren tartották, de előtte a pápa a VI. Pál-teremben üdvözölte a betegeket.

A tékozló fiú visszatérése apjához

Mindenki jól ismeri Lukács evangéliumából a tékozló fiú történetét, melynek végén az apai szív örvendezve fogadja messzire szakadt és megtért fiát: „Együnk és vigadjunk, hiszen a fiam meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült” (23-24). A fiú pedig tudatában van bűnösségének, hiszen elherdálta a családi örökséget és ekként szól: „Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz…” (19). Az apa azonban visszaadja fia méltóságát, köntöst, gyűrűt és sarut hozat neki. Jézus nem egy sértődött és duzzogó apáról beszél, aki azt mondja a fiának: Na, ezt megkeserülöd!, hanem egy olyan apáról, amelyik átöleli, szeretettel várja gyermekét. Megható a jelenet: „Atyja már messziről meglátta őt és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta” (20). Micsoda gyengédség! Már messziről látta, vagyis az apa folyton fölment a teraszra és az utat kémlelte, jön-e a fia… Várta őt, azt a fiút, aki mindenfélét elkövetett, de az apja várt rá. Milyen szép is az apai gyengédség! – fűzte hozzá szabadon a pápa.

Az apa mindig gyermekének tekinti fiát, bármit is követ el

Az apa irgalmassága túláradó, feltétlen, ezért még az előtt megmutatkozik, hogy a fiú megszólalna. A fiú persze tudja és elismeri, hogy hibázott: „csak béreseid közé fogadj be” (19). Ezek a szavak azonban szertefoszlanak az apa bocsánata előtt. Az ölelés és a csók megérteti a bűnbánó fiúval, hogy apja mindig, minden dolog ellenére a gyermekének tekinti őt. Fontos Jézusnak ez a tanítása: nem érdemeinktől vagy tetteinktől függ, senki nem veheti el tőlünk ezt a méltóságot, még az ördög sem!

Isten mindig vár, átölel minket

Jézus e szavakkal arra bátorít minket, hogy ne csüggedjünk soha. Azokra az anyukákra és apukákra gondolok, akik aggódnak, amikor látják, hogy gyermekeik veszélyes utakra tévednek. Gondolok azokra a plébánosokra és hitoktatókra, akik olykor felteszik a kérdést: vajon hiábavaló-e a munkájuk? De gondolok azokra is, akik börtönben vannak, és úgy érzik, hogy vége az életüknek. Akik rossz döntéseket hoztak és nem képesek a jövőbe nézni. Mindazokra, akik irgalmat és megbocsátást szomjaznak, és úgy érzik, hogy nem érdemlik meg. Bármilyen élethelyzetben is vagyunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten gyermekei vagyunk. Egy olyan Atya gyermekei, aki szeret minket és várja visszatérésünket. Az élet legsötétebb helyzeteiben is vár minket Isten, át akar ölelni – hangsúlyozta a pápa.

A példabeszédben ott van a másik fiú, az idősebbik, aki ugyanúgy rászorul apja irgalmasságára. Ő, aki mindig otthon maradt, olyannyira más, mint az apja! Szavaiból hiányzik a gyöngédség: „Nézd, annyi esztendeje szolgálok már neked, soha meg nem szegtem parancsaidat… most pedig, hogy ez a fiad megjött…” (29-30) – mondja megvetően. Sosem mondja apám, nem mondja testvérem, csak önmagára gondol.  Hiába volt egész idő alatt az apja mellett, ha mégsem állt közel hozzá. Szegény apja szenved, mint ahogy Isten is szenved, Jézus is szenved, amikor látja, hogy eltávolodunk tőle vagy úgy vagyunk mellette, hogy közben nem mégsem vagyunk közel.

Az irgalmasság logikája

A nagyobbik fiúnak is szüksége van az irgalomra. Az igazak, vagyis akik annak hiszik magukat, ők is rászorulnak az irgalomra. Mi is olyanok vagyunk, mint ez a fiú, amikor azt kutatjuk, hogy érdemes-e annyit fáradnunk, ha aztán nem kapunk érte cserébe semmit. Jézus emlékeztet minket, hogy az Atya házában nem azért maradunk, hogy ellenszolgáltatást kapjunk, hanem mert osztozunk vele a felelősségben. Nem arról van szó, hogy üzletelünk Istennel, hanem hogy követjük Jézust, aki önmagát adta a kereszten, határtalanul.

Ha jót teszel, jutalmat kapsz; ha rosszat, megbüntetnek?

 „Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd. Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk” – válaszolja a sértődött fiúnak az apa. Ez az irgalmasság logikája. A kisebbik fiú büntetésre számított vétkei miatt, a nagyobbik pedig elismerést várt a szolgálataiért. A két testvér nem áll szóba egymással, más utakon járnak, de egyik sem Jézus gondolatmenetét követi. Ha jót teszel, jutalmat kapsz, ha rosszat, megbüntetnek. Jézus logikája nem ilyen. Az apa visszakapta elveszett fiát és most vissza tudja adni őt a testvérének. A kisebbik fiú nélkül a nagyobb sem lehet báty. A legnagyobb öröm egy apa számára azt látni, hogy a gyermekei testvérként tekintenek egymásra.

Ferenc pápa katekézise végén így összegezte gondolatait: Ez a példabeszéd nyitva hagyja a kérdést, nem tudjuk, mi történik az idősebb testvérrel. Ez ösztönöz minket, arra tanít, hogy mindannyiunknak szüksége van rá, hogy belépjen az Atya házába és kivegye a részét az örömből, az irgalmasság és a testvériség ünnepéből. Kedves testvéreim, nyissuk meg szívünket, hogy irgalmasok legyünk, mint az Atya!

(gá)