2016-04-30 18:49:00

Mindig csak egy kicsit, egy-egy kortyot az öregségből - P. Vértesaljai László jegyzete


Vasárnap reggel ment el az atya. Rendtársak vették körül rózsafűzért imádkozva, egyik rokona az utolsó napokat egészen vele együtt töltötte. A lélegzete kezdett akadozni, mintha bele-belekóstolt volna egy másik világba, és kevésbé az ittenibe, aztán egyre nagyobb szünetekkel elcsendesedett. Olyan maradt az arca, mint ahogy megszoktuk az életében: bizakodó és bíztató finom mosoly. Kilencvennégy éves volt. Szerettük és dédelgettük. A hatvanfős nagy rendházunk közepe hivatalosan a „refektórium” – bár senki nem hívja így! – a betegápoló részleg, ott lakott ő is, a középső folyósón, balra az utolsó szobában. Sokszor jártam nála, ahogy étkezés után a tolókocsijával hazatoltam. Jó volt nekem az a pár lépés, vele együtt. Most, hogy már nem itt van, tudom, hogy miért. Az öregsége titkát tanulgattam. Mindig csak egy kicsit, egy-egy kortyot az öregségből. Ezt nem lehet megtanulni úgy, hogy az öregek elmondják nekünk, szóban, szépen csomagolva. Könyvből sem lehet kiolvasni elegendően. De meg lehet tanulni, arcuk verejtékét törölve, tolókocsijukat tolva, és azt is látva, hogy a többi öregecske arcán néha milyen indulatok ülnek, s hogyan hangoskodnak ingerülten. Együtt tanítanak. Tanítanak a jó halálra. Mors bona. Euthanasia. Ahogy a középkor deák nyelvén azt helyesen értették és nem úgy, ahogy a haladó országok tudni vélik! Ahol az a kegyetlen halál egyetlen pillanat műve. A jó halálhoz ellenben egy egész élet kell! Úgy kell ezt ellesni, ahogy a Mester tanítványa szeretne belenőni a Tudásba. Annak a noviciátusa – régen ilyen volt az élet vidéken – a Mester rendje szerint alakult: csak ülj mellettem három éven át, időnként csendben főzz egy-egy teát nekem, de egyébként ülj csak és figyelj rám! Most itt hirtelen Bedő Gyurka bácsira gondolok, a Kairosz „kiadó mesterére”, aki csöpp kis szobájában lassanként „kiadta, megjelentette, megélte” az életet, az övét.     

Ma csütörtökön a Germanicumból hazajövet a fölszinti folyosónk első szobájában ravatalozták fel. Tárva az ajtó, koporsóba fektetve P. Valentino Davanzati kicsike teste, a fedél nincs rajta, csak egy fehér fátyol, arcvonásait jól ki lehet venni. Rajta a jezsuita rendi ruhája, kezét összekulcsolja, rózsafüzérrel. Mindenki itt jön be, ahol nagy a jövés és menés. Pontosan ide teszik azt a halottas szobát, hogy aki arra jár, jön vagy megy, belebotoljon. És belépjen az alkalmi ravatalozóba, ahol most erős illatú liliomok nyílnak. Aki elmegy mellette, mert dolga akad, nem tanulja meg a „mors bona” módját. Aki megáll és elidőzik, egy-egy teára, az novícius az Ars moriendi iskolájában.

Szeretem az olaszokat, ezért a nyílt természetességükért. Mediterrán vonás. Ha halál, akkor halál! Ha élet, akkor élet! Tovább folytatom eltűnődve: Ha élet, akkor halál! és Ha halál, akkor élet is! Ez az iskola a leghosszabb és nincsenek benne klasszikus osztályok. Igaz, lehet iskola mellé járni, de az a bizonyos maturitas úgy is eljő’, kikerülhetetlenül. Akkor pedig már jobb felkészülni rá!

94 évéből 79-et a Jézus Társaságának ajándékozott, színes, változatos szolgálattal. Filozófiát, teológiát, bölcsészkaron modern nyelveket és művészettörténetet tanult. Aztán tanított a rendi gimnáziumokban, lelkivezetője lett sok diákjának, akiket magához vonzott a drámaiskolájával, művészeti előadásaival, de bejárt a börtönbe a rabokat erősíteni, és lett derűs lelkű segítője a szellemi fogyatékos gyerekeknek. Közben mindig kötődött a plébániai lelkipásztori munkához. Sokszor láttam karosszékében ülve, agyonlapozott öreg művészeti albumjait lassan forgatva. „Padre Valentino! – kiáltottam be néha a nyitott ablakán, amikor előtte a kiskertet ápoltam, füvet nyírva. Nem szólt, csak mosolygott. Ahogy az élettel elégedetett nagyapók tudnak, amikor kisunokájukat látják. Padre Valentino, köszönöm a leckét, tudod, az Ars moriendi-ből!

(vl)         








All the contents on this site are copyrighted ©.