Ismerem őket… Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára

Amikor János evangéliumának részleteit olvassuk, gyakran az a benyomásunk, hogy azok egyfajta szemlélődésre, nyugodt megfontolásra, a titkok új meg új meggondolására hívnak minket. Könnyen magunk elé képzeljük a jeruzsálemi templomban, Salamon csarnokában fel-alá sétáló Jézust (vö. Jn 10,23), amint maga is végiggondolja, milyen sokféle módon alkalmazható a pásztor, a juhok és az akol képe ő és tanítványai, ő és az Atya, illetve ő és a jeruzsálemi zsidó vezetők kapcsolatára. Újabb és újabb részletek merülnek fel. Jézus az ajtó, vagyis az életre vezető útnak józan ésszel megkerülhetetlen állomása (vö. 10,7), ugyanakkor ő a Jó Pásztor (10,11.14), aki vezeti juhait és életét adja értük. Mindennek valódi távlata, hogy megmutatja Istennek, az Atyának gondos szeretetét mindazok iránt, akiket Jézus vezet.

János elbeszélése világossá teszi, hogy Jézus tanítványai nincsenek könnyű helyzetben. Ragadozók törnek rájuk, szorongatott, könnyen megzavarható tömeg benyomását keltik, amelynek védelemre és vezetésre van szüksége. A Jó Pásztor védi őket, értük van, nem pedig belőlük él, végül is Istennel való belső egységének gazdagságával jön hozzájuk. A Jó Pásztorról szóló beszédeket a vakon született meggyógyításának elbeszélése vezeti be (Jn 9). Ez a történet jól példázza, hogy akinek megnyílik a szeme, vagyis látni és hinni kezd, annak nem lesz könnyű útja. Mindjárt ellenségeskedés és rosszakarat veszi körül, gyanakvás, amelyet Jézus leplez le: az ellenfelek azt gondolják, látnak, pedig vakok. Az imént még vak koldus makacsul kitart, ragaszkodik saját tapasztalatához, majd pedig egyre világosabban és tudatosabban Jézus mellett dönt. A következő, 11. fejezetben pedig Lázár, Jézus barátja az, akit az Úr feltámaszt, vagyis élettel ajándékoz meg: még nem az örök és teljes élettel, de a feltámadás valamiféle előízével, megdöbbentő tapasztalatával.

Azok a szavak, amelyeket vasárnapi, rövid szakaszunkban hallunk, valójában a Jézussal vitatkozó farizeusok és vezetők előtt ismétlik meg a pásztorról szóló kép fontos pontjait. Ők lennének a választott nép vezetői – ezzel szemben Jézus kimondja, hogy a vezetés feladata az övé. Ismeri juhait: ellenfeleinek ez azt üzeni, nem tartoznak a választottak közé, mert nem hittek benne (Jn 10,26), még azt sem hiszik, amit látnak, Jézus csodatetteinek, a vak iménti meggyógyításának.

Jézus szavai természetesen a tanítványoknak is szólnak. Jézust követve nem kerülik el a csalódások és külső nehézségek útját, de útjuk az élet útja. Nem kell félniük: senkinek sem lesz ereje ahhoz, hogy kiszakítsa őket a Jézussal való éltető közösségből. És mindaz, ami velük történik, új fényt vet arra is, aki velük van, aki mindezt megteszi értük, vagyis Jézusra: az ő hatalma Istentől, az Atyától van.

Ebben a beszédben felsejlik a titok, amelyre az utolsó estén majd Júdás Tádé is rákérdez: „Uram, hogy lehet, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat, és nem a világnak?” A hitünk, a Jézushoz tartozásunk, tanító hangjának, lényének ismerete ajándék! Minél jobban megismerjük Jézust, annál jobban felismerjük saját valódi hivatásunkat is. Annál bátrabban tudunk magunk is pásztorok lenni ott, ahová Isten meghívott: erősíteni és vezetni családi, egyházi közösséget, jó akaratú emberek bátor elhatározásait. Ahogy Jézus személyesen ismer minket, semmit sem enged véletlenül történni az életünkben, úgy bátorodhatunk fel mi is mások személyes kísérésére, figyelmes szolgálatára és szeretetére.