Meghitt szeretet: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára

Húsvét harmadik vasárnapján János híradását olvassuk arról, hogyan jelent meg a feltámadt Jézus tanítványainak a Tibériás-tó partján, vagyis a Genezáret tavánál (Jn 21,1-19). A történet sok szempontból visszhangozza a csodálatos halfogásnak és Péter meghívásának elbeszélését, ahogy azt Lukács evangélista is ránk hagyta (vö. Lk 5,1-11). A negyedik evangélium elbeszélője a húsvéti jelenések sorába, az immár odaadott és visszavett élet, vagyis a halál és feltámadás fényébe illeszti be ezt a történetet. Emellett nemcsak Péter szerepét, személyes sorsát és egyházat pásztoroló megbízatását emeli ki, hanem a szeretett tanítványét is.

Mit ad hozzá ehhez a történethez, hogy húsvét után vagyunk? Jézus húsvéti jelenései nemcsak lezárják, mai szóval „lekerekítik”, vagy hivatalosabban: teljessé teszik földi működését, hanem mindjárt be is vezetik azt, ami még hátra van a történelemben. Péter meghívása Lukács változatában arra a földi vándorútra, tanulóidőre szólt elsősorban, amelyet az evangélisták szerint Jézus működésének egyik koronatanújaként megélhetett. Amikor Jézus elé borult: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8), emberi gyengeségét, Isten előtti félelmét vallotta meg megindító módon. Húsvét után a feltámadt Jézus olyan közel van tanítványaihoz, hogy Péternek nem is kell valódi értelemben vett bűnvallomást tennie: Jézus a szeretetéről kérdezi, megengedi neki, hogy a bűn és halál felett győztes szeretet fényében lássa önmagát gyengének, mindenben Istenre szorulónak, mindenben Jézus szeretetére utaltnak. Ami húsvét előtt ígéret volt: „ezentúl már emberek halásza leszel”, az most megbízatás: „Legeltesd juhaimat! Legeltesd bárányaimat!” Péter az evangélium egyik nagy tékozlója, aki hazatérve, Jézus ölelését viszonozva többet kap, mint amit azelőtt birtokolt. Vértanú sorsának jövendölése is csak húsvét után érthető helyesen. Nem fenyegetés, hanem ígéret, hogy szabadon vállalt megkötözése megdicsőíti Istent, ahogy Jézus halála, odaadása is az ő szeretetének végső kinyilatkoztatása lett.

Ami húsvét után történik, bizonyos értelemben már az egyház jelen ideje. János evangélista nem zárja le Jézus jelenéseinek idejét, nem meséli el a mennybevétel és a pünkösdi Lélek-áradás történetét. Az evangélium záró sorait olvasva szinte az az érzésünk támad, hogy Jézus váratlanul most is feltűnhetne fáradozásaink éjszakái után, a tóparton, az út mentén, az íróasztal vagy a munkapad ismerős szegleténél. Márk és Máté szerint (Mk 16,7; Mt 28,7), a tanítványok Galileában láthatják viszont a feltámadt Urat. Galilea nemcsak régebbi életüknek és munkájuknak, a halászatnak a helye, hanem a pogányok Galileája is, vagyis az egyház missziós munkájának tere. A csodálatos hafogás ezért még határozottabban az egyház idejére szóló jel: Jézus jelenlétében értelmet nyer a fáradozás, a tanítványok közössége a világ oly sokféle emberét és kultúráját képes lesz megszólítani.

A húsvét utáni történetek egyik visszatérő kérdése, hogy miként felismerhető Jézus, hogyan lehet ráismerni a mindennapokban. Hogy János nem ad nevet a szeretett tanítványnak, talán még nyilvánvalóbbá teszi, hogy példájával nekünk is szabad azonosulnunk. Milyen fiatalos, bensőséges, irigylésre méltó, ahogy felismeri szeretett Mesterét, és a vízbe ugrik, nem messze a parttól. És milyen jó, hogy Jézusra az eleven parázsról, az egyszerű, de bőkezűen terített asztalról, az életet tápláló bőkezűségről is mindig rá lehet ismerni!

Amíg a világ világ, várjuk és tapasztaljuk, hogy Jézus így vagy úgy megjelenjen, küldjön pásztort, feloldja zavaros, egymásra pislogó csendünket, és meghitt, békés szeretetébe hívjon.