A hit közösségében: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára

Vasárnapi evangéliumunk három szakaszra osztható. Előbb arról olvasunk, ahogy Jézus a hét első napján este megjelenik a tanítványoknak, belép hozzájuk, a bezárkózottakhoz, és felhatalmazza őket a bűnök megbocsátására. Azután Tamás történetét halljuk, aki nyolc nap múlva ébred hitre, újabb jelenés és találkozás által. E két, egymással természetesen összefüggő jelenetet az evangélista kijelentése zárja le, amellyel egész művének célját megadja: „Ezeket megírták, hogy higgyétek, Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.” (Jn 20,31).

E befejező mondat a hitre, a hit által pedig az Istentől adott, teljes életre hív. De a másik két szakasz visszatérő eleme, közös pontja is a Jézusba vetett hit. Bár első hallásra nem nyilvánvaló, Jézus és a tanítványok esti találkozásának legfontosabb üzenete is a hit. Jézus békességgel érkezik, sebhelyeit mutatja mint önazonosságának bizonyítékait, jelenléte pedig örömet hagy a tanítványokban. A tanítványok felismerik őt, vagyis „látják”, a szó átvitt, teljes értelmében is.

Ami János evangélistánál teljesen egyedi és új, az a bűnbocsátó hatalom megosztása a tanítványokkal. Jézus kezdeményez. Küldetését, amelyet az Atyától kapott, meg akarja osztani tanítványaival. Tudnunk kell, hogy a bűn lényege János evangélista szerint a Jézussal szembeni hitetlenség. Az evangélium első képében már Keresztelő János így mutatott Jézusra: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét.” A bűn az evangélium 8. fejezetében a jeruzsálemi zsidó vezetők hitetlenségét jelenti, a 9. fejezetben a farizeusokét, akik azt állítják, hogy látnak, mégis vakok (Jn 9,41). Jézus a búcsúbeszédben jelenti ki véglegesen: a világ bűne az, hogy „nem hisznek énbennem” (Jn 16,9). A tanítványok küldetése és lehetősége a bűnbocsánat által eszerint az, hogy befogadjanak a hit közösségébe. Az Istennel, Jézussal szembeni ellenállás az élettel és a világgal szembeni elutasításban is testet ölt. A tanítványoknak a Lélek erejére lesz szükségük, hogy általa mintegy újjáteremtsék a hitetlenségben haldokló szíveket. Nem nyer bocsánatot, aki továbbra is ellenáll – neki nem nyílhat meg teljes értelemben a hit közössége sem. A negyedik evangélium maradandó titokként nyilatkoztatja ki a világ magába zárkózó sötétségét.

Tamás apostol lassú hitéről is csak Jánosnál olvasunk. Péter és a szeretett tanítvány mellett őt is gyakran említi a negyedik evangélium. Ahogy a korábbi eseményekben is látszik, hitetlensége nem elutasítás Jézussal szemben, inkább a teljesebb megértésre és találkozásra való vágyakozás, hiszen vele menne a halálba (Jn 11,46), kérdezi őt (Jn 14,5), és a mostani eset után, úgy látszik, már valóban kitart a többiekkel való közösségben (Jn 21,2). Tamás számára is Jézus sebhelyei igazolják, hogy ez a különös, emberi ésszel teljesen érthetetlen jelenés valóban az élő Jézus. Az a közösség, amelynek János írta evangéliumát, olykor küzdött a kísértéssel, hogy Jézus valódi, testi emberségét, következésképpen valódi, testi szenvedését is elutasítsa (vö. pl. 1Jn 4,2-3). A mi hitünket is az táplálja, ha találkozunk a feltámadt Jézussal az Eucharisztiában, ha találkozunk vele a szeretet konkrét, “testet öltött” cselekedeteiben.

Jézus irgalmas, mert továbbadja bűnbocsátó hatalmát, vagyis a tanítványok által az egész világot be akarja kapcsolni az Atyával való éltető közösségbe. Irgalmas, mert elérhetővé teszi sebeinek emlékét, bennük saját magát, Tamás számára, mindannyiunk számára. Hitre, életre, szeretetre, közösségre hív, immár mindannyiunkat. „Boldogok, akik nem láttak, mégis hisznek.”