A remény örömteli szolgáiként hirdessük életünkkel a Feltámadt Krisztust – A pápa Húsvét vigíliáján

Vigília szertartás tizenkét felnőtt katekumen keresztségével

Nagyszombat estéjén, fél kilenc órakor kezdődött a húsvéti virrasztás szertartása a Szent Péter bazilikában, melyet Ferenc pápa vezetett. A vigília szertartás négy részből állt: első a tűzszentelés a bazilika átriumában és a húsvéti gyertya megáldása, majd a körmenet végén a húsvéti örömének, az Exultet eléneklése az új gyertya, a feltámadt Krisztus jelenlétében. A második rész, az igeliturgia keretében hangzottak el a keresztségre felkészítő olvasmányok, majd a harmadik rész, a keresztség során Ferenc pápa 12 személyt részesített az újjászületés szentségében, akik rögtön megkapták a bérmálás, a felnőtt kereszténnyé válás szentségét is. A 12 felnőtt megkeresztelt közül hat albániai, kettő koreai, és egy-egy olasz, kameruni, indiai és kínai katekumen volt, nyolcan nők és négyen férfiak. A 12 megkeresztelt végül a szentmise áldozati részében, a vigília szertartás negyedik mozzanatában az Eucharisztia szentségéhez is járulhatott és így lett teljessé számukra a három beavatási szentségben való részesedés. A Krisztus feltámadását meghirdető Lukács evangélium olvasása után Ferenc pápa homíliájában az apostolokat gyötrő kételyről és a feltámadás adta reményről elmélkedett.      

Péter nyugtalan futása az üres sírhoz

„Péter menten a sírhoz futott (Lk 24,21)” – idézte Lukács evangéliumának szavait Ferenc pápa. Milyen gondolatok nyugtalaníthatták Péter elméjét és szívét futás közben? Az evangéliumban azt olvassuk, hogy a tizenegy apostol, közöttük Péter, nem hitt az asszonyok tanúságának, húsvéti üzenetüknek, sőt „üres beszédnek tartották szavaikat” (11). Péter szívében tehát ott volt a kétely sok negatív gondolat kíséretében: szomorúság a szeretett Mester halála miatt, a csalódás, hogy háromszor is megtagadta Jézust kínszenvedése során.

Péter nem engedett a szomorúság kísértésének, a találkozás és az bizalom útját választotta

Azonban egy különös dolog fordulópontot jelentett Péter számára: miután meghallgatta az asszonyokat, bár nem hitt nekik, mégis a sírhoz futott. Nem maradt ülve, gondolataiba merülve, nem zárkózott be otthonába, mint a többiek. Nem hagyta, hogy azoknak a napoknak a komor hangulata kelepcébe csalja, nem hagyta, hogy kételyei felülkerekedjenek; nem hagyta, hogy feleméssze a lelkiismeret furdalás, a félelem, a szüntelen pletyka, amely nem vezet semmire. Inkább a találkozás és a bizalom útját választotta. Felállt és a sírhoz futott, ahonnan nagyon „meglepődve” tért vissza (12). Ez volt Péter „feltámadásának”, szíve feltámadásának kezdete. Anélkül, hogy engedett volna a szomorúságnak és a sötétségnek, helyet adott a remény hangjának: hagyta, hogy Isten világossága belépjen szívébe.

Az asszonyoknak is, akik már kora hajnalban kimentek a sírhoz, és „magukkal vitték az előkészített illatszereket”, hogy végrehajtsanak egy irgalmas cselekedetet, ugyanebben az élményben volt részük. „Félelmükben földre szegezték tekintetüket”, és megrendülten hallgatták az angyalok szavait: „Mit keresitek az élőt a holtak közt?” (vö. 5).

Gördítsük ki szívünkből a remény hiányának kövét

Péterhez és az asszonyokhoz hasonlóan mi sem találhatjuk meg az életet, ha szomorúak és reménytelenek vagyunk, ha önmagunk rabjai maradunk. Nyissuk ki az Úr előtt lepecsételt sírboltjainkat, hogy Jézus beléphessen és életet adjon; vigyük el Őhozzá a harag köveit és a múlt sziklatömbjeit, gyengeségeink és botlásaink nehéz kőszikláit. Jézus el akar jönni hozzánk, kézen akar fogni, hogy kivezessen bennünket a szorongásból. Az első kő, amit ezen az éjszakán el kell hengerítenünk az a remény hiánya, amely arra késztet, hogy önmagunkba zárkózzunk. Az Úr szabadítson meg bennünket ettől a szörnyű csapdától, attól, hogy remény nélküli keresztények legyünk, akik úgy élnek, mintha az Úr nem támadt volna fel és az élet középpontját problémáink jelentenék.

A Feltámadt Úr mindig melletünk áll

Mindig vannak és szüntelenül lesznek problémáink körülöttünk és bennünk. Ezen az éjszakán azonban ezeket a problémákat a Feltámadt Krisztus fényével kell megvilágítanunk, bizonyos értelemben „evangelizálnunk” kell őket. A sötétség és a félelem ne vonják magukra tekintetünket és ne kerítsék hatalmukba szívünket, hanem hallgassuk az Angyal szavát: az Úr „nincs itt, föltámadt!” (6). Ő a mi legnagyobb örömünk, mindig mellettünk áll és soha nem csalódunk benne.

A keresztény remény Isten ajándéka

Ez a remény alapja, amely nem egyszerűen optimizmus, nem is egy lélektani hozzáállás, vagy egy bátorítás. A keresztény remény ajándék, amelyet Isten ad nekünk, ha kilépünk önmagunkból és megnyílunk Őneki. Ez a remény nem csal meg, mert a Szentlélek által kiárad szívünkben Isten szeretete (vö. Róm 5,5). A Vigasztaló Szentlélek nem mutat mindent szépnek, nem küszöböli ki a rosszat egy varázspálcával, de kiárasztja ránk az élet igazi erejét, amely nem azt jelenti, hogy nincsenek problémáink, hanem annak a bizonyossága, hogy Krisztus mindig szeret bennünket és megbocsát nekünk. Ő legyőzte értünk a bűnt, a halált és a félelmet. Ma ezt a reményt ünnepeljük, ezt a bizonyosságot: senki és semmi nem szakíthat soha el bennünket szeretetétől (vö. Róm 8,39).

Az Úr él és azt akarja, hogy az élők között keressük

Miután találkoztunk vele, mindnyájunkat felszólít, hogy vigyük el Húsvét hírét, ébresszük újból és újból fel a reményt a szomorúságtól elnehezedett szívekben, azokban, akik az élet világosságát keresik. Ma olyan nagy szükség van erre. Önmagunkról megfeledkezve, mint a remény örömteli szolgái, arra kaptunk meghívást, hogy hirdessük a Feltámadt Krisztust életünkkel és a szeretet révén; ellenkező esetben egy nemzetközi struktúra lennénk, nagy taglétszámmal és jó szabályokkal, de képtelenek arra, hogy reményt adjunk az erre olyannyira szomjúhozó világnak.

Reményünket táplálják az Úr szavai és művei!

Hogyan táplálhatjuk reménységünket? Ennek az éjszakának a liturgiája jó tanáccsal szolgál. Megtanít, hogy emlékezzünk Isten műveire. Az olvasmányok elbeszélték hűségét, irántunk való szeretetének történetét. Isten Szava élő és képes arra, hogy magával ragadjon bennünket ebbe a szeretet-történetbe, táplálva a reményt és megújítva az örömöt. Az evangélium is erre emlékeztet: az angyalok, hogy reményt öntsenek az asszonyokba, így szólnak: „Jusson eszetekbe, mit mondott nektek (Jézus)” (6). Ne feledjük el Szavát és műveit, különben elveszítjük a reményt; emlékezzünk az Úrra, jóságára és életet adó szavaira, amelyek megérintettek bennünket; legyünk a reggel őrszemei, akik fel tudják ismerni a Feltámadt Úr jeleit.

Kedves fivérek és nővérek, Krisztus feltámadt! Nyíljunk meg a reménynek és induljunk el az úton; műveinek és szavainak emlékezete legyen az a tündöklő fény, amely irányítja lépteinket a bizalomban, a soha véget nem érő Húsvét felé – zárta végül homíliáját Ferenc pápa Húsvét vigíliáján.

(vm és vl)