A hit hajnala: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét vigíliájára

Lukács evangélista három képben foglalja össze, ami a hét első napján, az Úr feltámadása után történt: reggel az asszonyok felfedezik az üres sírt (24,1-12), délután két tanítvány Emmauszba menet találkozik Jézussal, és a kenyértörésben felismeri őt (24,13-35), végül este Jézus megjelenik a tizenegynek és a velük lévőknek (24,36-49). Ez a három kép a hitre ébredés három mozzanatát jeleníti meg: a tanítvány nem várt helyzettel szembesül; folytatja életútját, de Jézus társául szegődik; végül személyesen találkozik vele, és küldetést kap. Közben verseng egymással a kétkedés és a remény, a csalódás és a múlt mélyebb megértése, a döbbenet és a jövő útjainak – Isten útjainak – lassú felfedezése.

A húsvéti vigílián ennek az egész útnak csupán első szakaszáról olvasunk. Az asszonyok és a tanítványok hite még nem lehet teljes, hiszen nem találkoztak Jézussal. Azt a Jézust keresik, aki volt, attól szeretnének elbúcsúzni, akit valaha ismertek, és csodálkoznak, hogy a valóság miért nem olyan, amilyennek ők látták és gondolták. „Mélyről indulnak” – hiszen a „kora hajnal” szó szerint a „mélység hajnala” (orthrou batheósz), amikor a nap még csak megszületni készül a föld méhéből.

A temetésre készített finom illatszerek az asszonyok szeretetét fejezik ki, de a múlt után sírnak. Távolról megfogalmazzák az örökkévalóság reményét, amelyet az ember a szeretetben megsejtett. A bibliai történetek összefüggésében eszünkbe juthat, ahogy Jézust már életében illatos olajjal kenték meg, temetésére (Mk 14,8; vö. Jn 12,3); gondolhatunk az Énekek éneke jól ismert képeire a jó illatú szerelmesről (Én 1,3; 3,6; 4,11 stb.), és a 45. (44) zsoltár „fahéjtól, áloétól és mirrhától illatos” jegyesére (Zsolt 45,9), amelyet a Zsidóknak írt levél mint messiási szöveget, a Felkentre utaló előképet idéz és ünnepel (Zsid 1,9). Az asszonyok azt akarták megkenni, akit halottnak véltek. Tévedtek. Gesztusuk mégis őrzi a tudást az élet és szeretet elszakíthatatlan egységéről. Nem lesz könnyű az útjuk, hiszen a tanítványok felszínesen ítélnek, ezért fecsegésnek vélik, amit elmondanak nekik.

A hajnali jelenet középpontja a két ragyogó ruhába öltözött férfi üzenete. A ragyogó, fénylő ruha (Lk 17,24 a villám fényéről beszél így), illetve hogy az asszonyok zavarukban nem mernek fölnézni, együtt arra utal, hogy a hírvivők égi lények, angyalok (vö. Mk 16,5; Mt 28,2; Lk 1,11köv; 1,26köv; 2,8köv). Szózatukkal összefoglalják Jézus szenvedését és halálát, főleg pedig meghirdetik feltámadását. Jézus, akit Isten feltámasztott, nem csak él, ő immár maga „az élő”, az élet forrása, az élet teljessége (vö. Jel 1,18; Jn 11,25; 6,57; ApCsel 1,3; 20,7). Lukács megismétli, amit már Márknál is olvasunk, hogy Jézus a „bűnösök kezébe adatott” (Mk 14,41). Az asszonyok meg visszaemlékeznek. Tényleg… Valaha mondott ilyesmit: szenvedés, halál és feltámadás.

A feltámadás ebben a pillanatban még csak egy szó, talán a szeretet sejtése és reménye, az élő Istenbe vetett hit határesete, földig hajlás két égi küldött előtt. Mégis ez az a szó, az a még feltáratlan valóság, az az elképzelhetetlenül teljes élet, ahová a bűn éjszakáján, a sír ürességén, a hitetlenség és bizonytalanság belső megrázkódtatásan át elvezet az Isten. Ez a szó nem hagyja nyugodni Pétert, és a sírhoz viszi. Visszahívja oda, ahonnan csak Isten tudta a kiutat. Töltse be Isten a mi ürességeinket is, emlékeztessen a kapott igazságra, vezessen új életre!