Hét templom zarándoklat Rómában, fordított irányban – P. Vértesaljai László jegyzete

Laetare vasárnap, a nagyböjti „kishúsvét” ünnepe, ősi hagyomány szerint a római Germanicum et Hungaricum kollégium „Hét templom zarándoknapja”, Siebenkirchenwallfahrt. Már nem is tudom megszámolni, hányszor jártam végig, ötször diákként 1979-től kezdve, aztán nagyjából évente, még a legnagyobb nyári melegben is. Valahogy kötelező program, a hagyomány is köt, de leginkább a szív szólít és indít útra, amit legtöbbször egyedül tettem meg, kora reggeltől délig, hogy az Úrangyala imádságra a pápa áldását vehessem a mintegy 18 kilométeres peregrinatio után. Először II. János Pállal kezdtem - római diáklétem csak egy évvel fiatalabb az ő pápaságánál - aztán Benedek pápa jött és most Ferenc pápa. Mindig ugyanaz az útvonal, az első állomás az emberlét indulását is mintázza, a Santa Maria Maggiore, a Theotokosz-Istenszülő háza, benne a betlehemi jászol főoltár alatti kis darabkájával. Itt nincs vértanú sír, se rostélyos Lőrinc, se kardos Pál, se kulcsos Péter, de még nyilas Sebestyén sem. Csak anyaság van, a befogadás, az ölbevonás, aztán a fiús kibontakozás és útrakelés. Ez a legszebb útszakasz, a fények is játszanak: „rózsálló hajnalfény virít”, ahogy a reggeli zsolozsma köszönti a kelő Napot. Róma ilyenkor még alszik, csendesek az utcák a Castro Pretorio, az egykori császári testőrkaszárnya környékén. Lejtős utca fut a Campo Verano, a római nagytemető felé, melynek bejáratánál áll a Falakon kívüli Szent Lőrinc bazilika. A hispán Laurentius, a hét római fődiákónus egyike 257-ben szenvedett itt vértanúhalált a Valerianus császár elrendelte keresztényüldözése idején. Sírja fölött áll a mai kettős bazilika, egymásnak fordított dupla hajótestük az egy közös vértanúsír fölé hajlik. Drága János öcsémet, a hatgyermekes állandó diákónust, aki a testvérszeretet önkéntes vértanúja lett, három éve itt siratom el újból és újból. Aztán indulok tovább, az ősi út vezet, de olyan szövevényben, melyet szinte elviselhetetlenné tesz a jelen. Magas emeletes házak között kanyargó autósztráda halad, hosszú és csúnya betonlábai néhol két szinten futtatják a fürge járműveket… Itt bizony szemben áll a jelen múlttal, a füst, a zaj, a száguldás megtagadja a korábbi századokat. Errefelé mindig sietek, belebújok egy erős rózsafüzérbe, míg a Porta Maggiore irdatlan tömbjéhez nem érkezem. Itt meglassúdom és megérzem az impérium döbbenetes erejét, melyben, ha volt egykor virtus, akkor még ma is példamutatóan köszön rám. Az iromba nagy travertin kövekből összerótt porta falán felirat állít emléket egy római pék feleségének, rajta a vallomása: „Atistia a feleségem volt, kiváló asszonyként élt, földi maradványai itt pihennek egy kenyereskosárban”. Hogy szerette ez az ember az ő kis Cipócska-feleségét! A Santa Croce in Gerusalemme felé menet tovább mormolom a rózsafüzért, de a gondolataim messze járnak, Európa örökségének gyökereit tapintom ezzel a derék római pékkel, akit könnyen meglehet, a mai brüsszeli impérium bizony megtagadva kikosarazna „házadalmas” nyílt vallomása miatt. A Jeruzsálemi Szent Kereszt bazilikában megint az anyára gondolok, most éppen Ilonára, aki Konstantin császárfia bűne miatt vezeklőként zarándokolt Jeruzsálembe: Ott egy szeplőtelen Asszonynak sírta el magát, hogy az ő bűnös fiát annak a Másiknak a Bűntelenje megmentse. Így is lett, igaz császári vargabetűkkel! Folytathatnám a sort, a Lateráni Szent János, a Via Appia menti Szent Sebestyén és zárásként a Falakon kívüli Szent Pál valamint a Vatikáni Szent Péter bazilikával. Néha, sőt egyre inkább azon kaptam magam, hogy a zarándokút során előre mondom magamnak az érkező fordulatokat, a házsarkokat, a templomok előtt néha még a kéregetők is ugyanazok. Megszokott, ismerős terep, ahol az ember otthonosan mozog. Most balra egy jópofa bár, tavaly olyan jó kávét adtak itt és a barista akkor is dalolt! Megy minden magától, még becsukott szemmel is. Kiszámíthatóság és stabilitás. Erő, de kényelem is, hiszen emlékszem az első utakra, a tájékozódás, az útvesztés és az útralelés gyönyörű meglepetéseire. Nemde ezt örökíti meg az üdvösség története is? Hiszen menet közben imádkozom: „Akit Te, Szent Szűz, a templomban megtaláltál”. És nemde arra találnak rá, aki így vagy úgy, Szent Család ide vagy oda, de elveszejtődött? Mert mindenben hasonlóvá lett hozzánk, még ebben a bűntelen elveszésben is. Úgy elgurult az a názáreti kicsi tizenkétévesen, mint a háziasszony drachmája, mint ahogy megfutott a pásztor századik báránya is! És végül a nagyranőtt fiúval is megtörténik ez, az elveszés, mert „más útra lépett”, ám az üzenetben az elveszésnél messze erősebb a megtalálás öröme! És végül nemde erről szól a laetare vasárnap evangéliuma Lukács tizenötödik fejezetében? És ugye, ettől laetare, örvendetes ez a nap! Mert hiszen a Szent Ignác alapította nagymúltú kollégiumunk is valamikor elvesztette a római hét templom zarándoklat eredeti irányát, melyet 1552-ben – éppen a Collegium Germanicum fundációjának az éve ez! – Néri Szent Fülöp teremtett meg korának utcagyerekei és buzgó hívei számára. Most pedig akadt éppen egy magyar diák a kollégiumban, aki visszatért a gyökerekhez és látta, akkor és ott ugyanazt csinálták, csak éppen irányában fordítva.

Újból a régi lett az új, miként ez folyamatosan történik az emberrel, akár a világban van, akár az egyházban. Mert ez esett meg velünk is most március 6-án vasárnap, amikor reggel hétkor a Szent Péter bazilika katedra oltáránál gyülekezett össze a kollégium diáksága és jezsuita elöljárói. Szentmise az ilyen idő tájt még turisták nélküli óriási bazilikában, majd indulás Néri Szent Fülöp nyomában. Róma népe őt az öröm szentjének tartotta és baráti-bizalommal Giullare di Dio-nak, Isten kópéjának hívta. Az idő is kópés. Szombaton este-éjjel pusztító jégeső söpört végig a Városon és olyan nagytakarítást végzett, amire a köztisztaság évezredes tapasztalattal is képtelen. Mosott selymes levegő, jégeső fölsöpörte utak és üde napfény kísérnek bennünket ezen az inverz, fordított úton. Minden ugyanaz, csak épp a fonákja, a másik oldala. Amit persze nem láttunk korábban. Ismerem én az utat, haj de ismerem, mégis eltévedek, mert az csak megfordulva ismerős. Ez az úton lét, ez a fordítva menetel aztán leköt és végigkísér mind a hét templomon át. Magamba tekintek, a rádiós adásokra gondolok, a közelmúlt pápai lelkigyakorlatára, Ronchi atya remek elmélkedéseire és tudom, nemcsak a zarándokutat járom, hanem az életet, az egyház életét. Az egyház ismeretlen házfalai bukkannak elém a külvárosban a tengerre vivő ostiai út mentén. Igen, az eredettől kell kiindulni, a bölcsőtől, Betlehemből… és lélekben máris a Zsinaton vagyok a Vatikáni Szent Péter bazilikában, több ezer püspökkel, János, majd Pál pápákkal együtt, ujjunk a Könyv lapjain és visszafelé olvassuk az Írást, ahogy a Lélek vezet bennünket. A friss, rózsásujjú tavasz, az éppen csak fölfeslő, kipattanó virágok kópés örömet teremtenek bennem és így érkezem a Szent Pál bazilikához. Hogy bejussak, még a nadrágszíjamat is ki kell húznom, úgy átvizsgálnak az ellenőrző ponton, engem a csóró magyar zarándokot! Mintha közölnék az időkoordiánátákat: Az Úr 2016. esztendeje, melyet gúzsba köt a terrorizmus és a tőle való félelem. Bent a bazilikában lemegyek a Pál confessioba, és tetszik a szó, a hely: „vallomás oltár”. A Népek Apostoláé és az enyém. De ez már egészen közvetlen tapasztalat. Ezt az embert, akinek a sírja előtt térdelek, az Üdvözítő maga hívta meg, utólag, soron kívül, és szép lassan, tizenhárom év alatt, megfordította, aztán elindította… Itt ért célba. Az út máig járható, aki Pált követi, Krisztushoz jut. A szentélyben mise van, helybéliek és zarándokok töltik meg testesen a kereszthajót. Él ez az egyház, szilárd bizonyosságaként a folytonosságnak. Balra az első kiskápolna a miénk, jezsuitáké, mert itt áll az a méteres Mária mozaikkép, ami előtt Ignác és társai egykoron fogadalmat tettek. Számomra valahogy rendiségem keresztelőkápolnája is. Innét már egyedül indulok tovább, a zegzugos Via delle Sette Chiese mentén, míg kiérek a világ legszebb mezőjére. Legszebb, mert zsenge pázsit borítja, mert százszorszép virít rajta, mert a dombhát közepén rálátni az Urbsra, a Szent Sebestyén kapura, ahonnét a Via Appia indul. Kopott gránitkövei egykor Péter és Pál lépteit viselték… De azért a legszebb ez a mező, mert alatta kincs rejlik, Róma őskeresztényeinek a hite. A Szent Sebestyén, a Szent Kallisztus és a Domitilla katakomba végeérhetetlen folyosói húzódnak a mező alatt. Az oda eltemetett sokszázezer korakeresztény testvérünk csontjai elporladtak, oltárkövek ereklyéiként szétszóródtak szerte a világban. Ide, erre a helyre hozta ki Néri Szent Fülöp az utcagyerekeket és itt játszott velük, ahogy most is cserkészek százait látom a zöldbe veszve. Autó nem jár erre, csak aki a Teremtést és a Teremtőt szereti, ők pedig jól megvannak egymással. Papi ingem és rózsafüzérem láttán sokan rámköszönnek. Idegenek? Dehogy is, ennek a földnek a lakosai akár az Urbsban laknak, akár bárhonnét is jöttek ide. Tudjuk, „Roma patria omnium est”, Róma mindnyájunk hazája. Így lépdelek tovább a Város felé, ősi síremlékek, patrícius kertek mellett, a tudós keleti Besszárion bíboros palotáját balról megcsodálva, mígnem fölkaptatok a Lateráni bazilika felé. Ez a helyes irány, gondolom ismét, mert a székesegyház előtt a battisterohoz ütök ki. Ez az egyház útja, ide vezette a hittanulókat, a katekumeneket és itt mártotta meg őket a tisztulás fürdőjében. Császári porfíroszlopok tartják az oktogonális, nyolcszögletű keresztelőkápolnát. Nyolc oszlop, nyolc fal, mert itt találkozik az ember a nyolcadnap csodájával, a Feltámadással, melynek misztériumába éppen ez a nyolcoldalú fürdő vezet. Dél van. Így lépek be, apámra gondolva, aki széles mozdulattal levenné a fejéről a kalapját. Zsibongás fogad. Tele a baptisztérium, nem turistákkal nem is zarándokokkal. Helybéliek, a Lateráni Szent János bazilika hívei jöttek ide, egy olasz család és hozta el újszülöttjét. Látom a keresztelő papot, nevén szólít mindenkit, hátba vereget és nevet. Nem, nincs itt semmiféle rend, itt élet van, kisgyerek és szülők, várok, mígnem fölhangzik a kérdés: Hisztek-e Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában… ? Én is válaszolok: Hiszünk! Innét a Jeruzsálemi Szent Kereszt bazilika felé visz tovább is utam, de azt már megírtam idefelé jövet. Körbeértem hát és amikor legvégül hazafelé indulok a rendházunkba, arra a friss adatra gondolok, amit a napokban tett közzé hivatalosan az egyházunk: a földön ma, jelenleg egy milliárd háromszázmillió római katolikus keresztény él. Visszagombolyítom ezt a szálat és újból Pétre és Pál sírjánál járok, akik kézen fognak, elvezetnek az Utolsó Vacsora termébe és a Mesterre mutatnak. Ő a Krisztus, aki ugyanaz tegnap ma és mindörökké. Miatta és általa van bátorságom élni.

(vl)