Orosz Atanáz görögkatolikus püspök a pápa és Kirill pátriárka találkozójáról

Stúdióbeszélgetés Orosz Atanáz miskolci görögkatolikus püspökkel Ferenc pápa és Kirill pátriárka találkozójáról, valamint a görögkatolikus egyház jelenlegi önértelmezéséről

Szeretettel köszöntöm stúdiónk vendégét Orosz Atanáz miskolci görögkatolikus püspököt. Mielőtt egy nagyon fontos témáról kérdezném, Ferenc pápa és Kirill pátriárka havannai történelmi találkozójáról, éppen az egymást értés szempontjából fölelevenítek egy közös kapcsolatot. Voltak olyan évek, amikor a budapesti VII. kerületben a Rózsák terén egyszerre három László nevű pap is szolgált: Orosz László, a későbbi Atanáz püspök, Obbágy László szintén görögkatolikus pap és a római katolikus Laci atya, Vértesaljai László. Mi nagyon jó barátok voltunk, segítettünk egymásnak amiben tudtunk, lelkipásztori vagy éppen kateketikai munkában. Én akkor ismerhettem meg és szerettem is meg a görögkatolikus liturgiát és nagyon sokat kaptam, amit utólag is hálásan köszönök. Ez a tapasztalat most is segít abban, hogy ezt a találkozót ne pusztán csak úgy nézzem, mint aki az egyik rítusból áttekint a másikra, hanem mint aki veletek szívvel imádkozta és énekelte az isteni liturgiát abban a szép templomban. Ezek után a kérdés: Sok idő még nem, de pár hét már eltelt a pápa mexikói útját követően, amelynek nyitányaként Havannában a repülőtéren találkozott Kirill pátriárkával. Hogyan lehet most látni ezt a találkozást, ami ezer éve példátlan történet.   

Azért nem mondanám egészen példátlan történetnek ezt a találkozást, bár a média így vezette be ezt három héttel ezelőtt. Tegnap volt két hete, hogy Havannában a katolikus egyházfő egy ortodox egyházfővel találkozott. De nagyon jól tudjuk, hogy fél évszázaddal ezelőtt az Athenagorasz pátriárkát fogadó VI. Pál pápa már egy nagyon-nagyon fontos példája és mintája volt ennek a találkozónak. Az akkor itt Rómában jelenlevő szakértők mondták nekem, hogy egy ilyen történelmi jelentőségű találkozó után, amikor a Szentszék, különösen is a Pápai Egység Titkársága, ünnepet szervezett a történelmi kiengesztelődés estéjén. Az orosz pátriárkátus képviselője, a leningrádi metropolita szóvá tette, hogy őket bizony nem érinti ez az ünnepélyes esemény, mert nem őket, hanem egy sokkal kisebb népességű pátriárkátust, a konstantinápolyi pátriárkát hívta meg VI. Pál pápa és így vele történt az a sajátos megegyezés, amelyben a békecsók mögött csaknem ezer esztendő sérelmeinek és kölcsönös sértegetéseinek a megbocsátása hangzott el. Fél évszázada váratott magára ez a következő lépés, amikor a katolikus egyházfő a legnagyobb létszámú ortodox egyház főjével találkozik. Be kell látnunk, VI. Pál pápának egyetlen utóda sem volt rest ezt a találkozót előkészíteni. Magyarországról közvetlenül is követhettük, hogy Szent II. János Pál pápa mennyit fáradozott e találkozó előkészítésében, még magyarországi helyszínt is kiszemelve, amíg később egy ausztriai színhelyről gondolkodtak. Az akkori politikai akadályok nem tették lehetővé ezt a mostani nagy jelentőségű találkozót. Most három-négy héttel ezelőtt valóban egy rendkívüli hírként érintett mindenkit, hogy lehetségessé válik az, ami az elmúlt félévszázadban nagyon is aktuális lett volna, de nem volt lehetséges. Hogy milyen okból, ezt úgy gondolom, kár feszegetnünk. Havannában Ferenc pápa tudott találkozni Kirill pátriárkával, olyan formában, amit ő „kegyelmi eseményként” emleget és fogad el.

Moszkva pátriárkája Róma püspökével találkozott. A kettő között van egy „közbenső terület”, a görög-katolikusság, földrajzilag is. Ha a számok nagyságát tekintjük, akkor az ukrajnai görögkatolikusokra gondolok, akiknek a történelme több száz éves és akiknek a történelméhez megannyi nehézség, vér és mártíromság kapcsolódik. Az ő olvasatuk és értelmezésük a találkozót illetően egy fájdalmas tónust hordoz ebben az ünneplésben. Sevcsuk nagyérsek szóvá tette az ő népének, a híveinek a panaszát, amikor ők „mellőzöttnek, meg nem értettnek”, sőt – a szót is kimondja – „elárultnak” érzik magukat. Hogyan tud erre az ukrán görögkatolikus értelmezésre rátekinteni egy magyar görögkatolikus püspök?

Már a találkozó előtt néhány nappal magyarországi rádiónyilatkozatban megértésemet juttattam kifejezésre, amikor ukrán görögkatolikus testvéreink nehezményezik a régóta tervezett találkozás halogatásának az indoklását. Ugyanis még mielőtt Havannában létrejött a találkozás, a bejelentéskor igenis a  görögkatolikusok szerepeltek azon a listán, amelyek akadályozták a találkozót. A görögkatolikus ügyet három évtizede nehezen tudta megemészteni a moszkvai pátriárkátus és valószínűleg erre célozgattak az elmúlt években azok a nyilatkozatok, melyek a moszkvai pátriárka és a pápa közötti találkozást nem tartották még aktuálisnak vagy lehetségesnek. Tehát sértő volt a likvidált és a jogaitól megfosztott ukrán görögkatolikus egyház szempontjából az a nyilatkozat, amelyben bűnbakként szerepeltek a sokat szenvedett görögkatolikusok, Ukrajna görögkatolikus püspökei és papjai. Én a találkozás előtt három nappal kifejezésre juttattam, hogy azért is fájdalmas nekünk ez az értelmezés, mert ismerjük ezeket a püspököket, ismerjük a papság egy részét is, és tudjuk, hogy ők nem ártottak az ortodox egyháznak. Az értelmezés, mely őket akadállyá vagy bűnbakká nyilvánította, nem volt szerencsés. A Havannában történt találkozást én személy szerint rendkívül jónak tartom, és a találkozásunk során ezt a Szentatyának személyesen is jeleztem. Megköszöntem neki, hogy találkozott a moszkvai pátriárkával, ő pedig válaszában kifejtette újra, hogy ez „kegyelmi esemény volt”. Kétségem nem fér ahhoz, hogy valóban kegyelmi eseményről van szó, amelyet nincs módunk többé oly módon kritizálni, ahogyan az előzetes találgatások során kritizálták sokan. Ugyanakkor megértem azt a nehezményezést, mely az ukrán nagyérsek részéről jutott kifejezésre, főként a találkozás végén aláírt közös nyilatkozat egyik pontja kapcsán. Ha jól emlékszem, a huszonötödik pont az, mely a prozelitizmus elítélése után egészen konkrétan ítéli el az uniatizmust és megfogalmazza, hogy azoknak az egyházi közösségeknek, amelyek az uniatizmus folytán alakultak ki, mégis joguk van létezni és tovább fejlődni. A nyilatkozat nem derült égből villámcsapás, hanem egy huszonhárom éve teológiailag egyértelműen előkészített és mindkét egyház által aláírt formula. 1993 nyarán a libanoni Balamand-ban tárgyalták meg hosszú-hosszú előkészítés után a nem hivatalos teológiai párbeszédnek a keretében a katolikus és ortodox teológusok, hogy az uniatizmus a mai egyházi szemléletben nem elfogadott módszer. Ebből a szempontból az uniatizmus elítélése egy legitim, teológiailag értelmezhető tény, amelyet most nehezen tud megemészteni az ukrán klérus és az ukrán közvélemény.

Csak az ukrán görögkatolikus egyház ilyen értelmezéséről van szó, vagy vannak más, mint például a román görökatolikusok, akik hasonlóan vélekednek?

Nem olvastam a román görögkatolikusok mostani nyilatkozatait, de arra emlékszem, hogy amikor ’93-ban a balamandi nyilatkozat megjelent, akkor éppen a bukaresti pátriárkátus felől azonnal hozzáfűzött kommentárok miatt a román görögkatolikus egyház szinte összezárt ez ellen a hivatalos nyilatkozat ellen, hogy elfogadhatatlannak tartják, mert romániai ortodox értelmezésben ez a görögkatolikus egyház korábbi likvidálásának, mellőzésének az utólagos értelmezése volt. Tehát az a kommentár, amivel megjelent az önmagában véve tisztességesen és helyesen megfogalmazott balamandi nyilatkozat, Romániában már nem volt megfelelő kommentár és a görögkatolikusok érzékenységét érthetően borzolgatta. Elképzelhető, hogy Ukrajnában is ilyesfajta érzelmek merültek föl, mintha a Szentatya és a moszkvai pátriárka között létrejött paktum utólag az Ukrajnában élő görögkatolikus hívek, papok és püspökök hitvallását, tanúságtételét fölöslegessé vagy mellőzhetővé tette volna. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a szándék, de téves értelmezések ma is okot adhattak egy ilyen sértődésre vagy reakcióra. A nyilatkozat huszonötödik pontjában én is találok olyan kifejezést, amelyen érzésem szerint joggal sértődött meg Sevcsuk nagyérsek,illetve az ukrán görögkatolikus püspökök szinódusa. Az uniatizmus során létrejött és az annak az örökségét hordozó egyházunkat ugyanis egyházi közösségként írta le ez a közös nyilatkozat, és a II. Vatikáni Zsinat óta nagyon jól tudjuk, hogy ez a kifejezés azokra a gyülekezetekre, egyházi közösségre vonatkozhat, amelyek apostoli jogfolytonossággal nem rendelkeznek, hanem a történelem során később alakultak ki. A görögkatolikusokat joggal sérti az, ha bárki is kétségbe vonja a náluk valóban meglévő apostoli jogfolytonosságot, és ha bárki is kétségbe vonja egyházi mivoltukat. A katolikus egyházon belül kánonjogi bizonyosságok vannak arról, hogy a görögkatolikus egyház, egyház! Nem szekta, nem ilyen-olyan gyülekezet, hanem egyház. Sajnáljuk, hogy a közös nyilatkozatból ez a szó a maga egyszerűségében kimaradt.

Ez egy nyilatkozat, mely nagyon hosszú idő elteltével, egy gyorsan összejött találkozásnak az írásbeli vetülete. Nem hiszem, hogy ez egy dogmatikai konstitúció lenne, de mindenféleképpen szükségesnek látom azt a nyílt hozzáállást, ahogy Sevcsuk nagyérsek elmondta az ő személyes véleményét, hozzátéve a görögkatolikus híveinek a fájdalmát, ami aztán segítheti a pontatlanságok újrafogalmazását és újraértelmezését, amely majd a következő lépés során mindezt egy helyesebb összefüggésbe helyezi.

Én is ebben reménykedem, tehát bízom benne, hogy lesz alkalmunk az ukrán püspöktestvérek felé közvetíteni azt a vigasztalást, amit érzünk és látunk ebben az ügyben, és azt a bizonyosságot, hogy amikor Ferenc pápa őket megkerülve írt alá egy ilyen nyilatkozatot, „nem elárulta”a görögkatolikus egyházat, hanem egyszerűen egy korábbi lehetetlen helyzetből a megkezdett párbeszédnek egy alapdokumentumát tette le az asztalra. De bízom benne, hogy a félreértések tisztázása a következő hónapok-évek során lehetővé teszi, hogy ez ne csak kétoldali párbeszéd maradjon, hanem ennek a jelentős nagy egyháznak, amelyet most nagyérsekségként szinte a pátriárkátusoknak a jogaival ruházott fel a katolikus egyház, valóban megmaradjon az „egyház” jellege, még a másik fél felé is.    

Itt akár pontot is lehetne tenni, de én szeretnék egy összevetést tenni, mégpedig az uniatizmus kezdetére visszatérve. Amikor létrejött, akkor milyen szempontok indokolták katolikus részről, hogy a saját keleti rítusuk megtartásával mégis a római pápa főségét elfogadva, egy közös, új egyház szülessen? Ezek az uniált egyházak, és most ugyanerre a jelenségre gondolok, vagyis ha most római katolikusként egy ortodox keresztény embert „áttéríteni” szeretnénk a katolikus hitre, mint ahogyan régen valamilyen módon mégis csak megtörtént, akkor most milyen más értelmezésben fogható fel ez?

Az uniatizmus nem egy-egy személy áttérésének a problémaköre, hanem a középkor után jelentkezett egységtörekvéseknek egy nagyon sajátos módja. Olyasfajta áttérésekre vonatkozik, melyek nagy egyházi közösségeket érintenek. És egy még nagyobb egyházi kormányzathoz tartozó közösségek áttérését célozta az ortodox közösségből a katolikus közösségbe. A történelem igazolta, hogy ezek az úgynevezett „egységtörekvések” nem hozták meg a kívánt eredményt, hogy „mindnyájan egy legyenek”. És joggal tér vissza a katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinat után arra a paradigmaváltásra, amely szerint az egyes megtérőt mindig teljes és jó szívvel fogadja a katolikus egyház, de közösségek áttérítésére az ortodox egyházak irányában nincs szükség és ezt nem is tartja a katolikus egyház a feladatának. Mert miután elismeri, hogy azok az egyházak, melyek jelenleg ortodox egyházként vezetik híveiket az Isten Országa, az üdvösség felé, azok az egyházak valódi egyházak, apostoli folytonossággal és rendelkeznek azokkal a szükséges eszközökkel, melyek lehetővé teszik a pásztorokra bízott hívek üdvösségét. Tehát az a szemlélet, amely szerint az ortodox egyházakban élő közösségeknek csak a katolikus egyházba áttérítve van esélyük az üdvösségre, ez a szemlélet megváltozott. Ötven évvel ezelőtt, a II. Vatikáni Zsinat után alapvetően módosult az az alapvetőn kizárólagos szemlélet, amely az uniatizmust indokolttá és lehetségessé tette négy évszázaddal ezelőtt.

A görögkatolikus hívekben ez a katolikus részről történt paradigmaváltás és szemléletváltás vajon nem okoz identitás-nehézséget?  

Óriási nehézséget okoz. Nemcsak maga a változás önmagában, hanem az a sajátos történelmi körülmény, hogy a görögkatolikus nagyegyházak többsége teljes elnyomatásban és elszigeteltségben élt abban az évtizedben, amikor a II. Vatikáni Zsinat ezt a paradigmaváltást megtette és három évtizeddel azután, hogy katakombáikból kilépve kérdezték meg papjaink, hitvallóink: „Akkor most mi miért is szenvedtünk?  Apáinkat miért végezték ki, hogyha közben a katolikus egyház ennyire másként gondolkodik, mint mi gondolkodtunk fél évszázaddal vagy három évtizeddel ezelőtt?”  

Hogyan lehet ezt a nagy fájdalmat gyógyítani?

A kérdésre akkor is és ma is egyértelmű a válasz: hitvallóink a katolikus hitük miatt szenvedtek. Nem ezért vagy azért a szemléletért szenvedtek! Katolikus hitünk ma egy ilyen sajátos árnyalattal bővülve, kitágítva lehetővé teszi, hogy Krisztus Urunknak az utolsó vacsorán elhangzott szavait másként is megéljük, és másként is imádkozni tudjuk. A mindnyájan egy legyenek óhajt és fohászt a ma működő ortodox egyházak viszonylatában is bátran elmondhatjuk és elimádkozhatjuk, még akkor is, ha ez részükről nem mindig talál megfelelő fogadtatásra.

Nagyon köszönöm ezt a mély beszélgetést. Adja a Jóisten, hogy Őrá nézve, talán előre nem látott módon, tegyük meg a további lépéseinket!      

(vl)