Az imádság fénye és homálya: Martos Balázs elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára

Lukács evangéliumának egyik jelentős fordulópontja, amikor Jézus a 9. fejezet végén elhatározza, hogy Jeruzsálembe megy (vö. Lk 9,51). Lukács szerint Jézus ezen az úton fontos példázatokat mondott el, jelentős tanítást adott, így nemcsak a Jeruzsálemi eseményekre készítette övéit, hanem az egész eljövendő időre is. A Krisztus-követés magába foglalja az úton lét metaforáját, a Jézussal való közös vándorlást, s az embernek már az út kezdetén el kell döntenie, vállalkozik-e erre a „felmenetelre”. Amit Lukács az evangélium 8–9. fejezetében összegyűjtött Jézustól, nála mintegy ezt a döntést készíti elő. Ilyenformán az útra kelés készületéhez tartozik a színeváltozás elbeszélése is, amelyet kissé más összefüggésben Máténál és Márknál is megtalálunk (vö. Mt 17,1–9; Mk 9,2–9).

Mi az, amit Lukács kiemel ebből a különleges eseményből? Lukács szerint Jézus azért ment fel „a hegyre”, hogy imádkozzon. Ezek a szavak arra az éjszakára emlékeztetnek, amelyet Jézus a hegyen imádkozva töltött, mielőtt kiválasztotta tizenkét apostolát (vö. Lk 6,12). Jézus a Getszemáni-kertben is késő este imádkozik majd, hogy erőt kapjon, és az Atya akaratát tehesse (vö. Lk 22,39–46). A hasonlóságok és a szöveg alapján (vö. Lk 9,37: „másnap”) úgy tűnik, hogy Lukács szerint a színeváltozás is az éjszakában történik. Jézus világossága szerinte is az éjszakában ragyog fel, illetve az imádság titokzatos, belső fénytől ragyogó helyzetében. Lukácsnál Jézus minden fontosabb esemény előtt imádkozik (vö. 3,21; 9,18 is). Ezek az események fordulópontot jelentenek, a valódi előrelépés lehetőségét, ugyanakkor a szenvedésben, szegénységben, vagyis a világ sötétségében diadalmaskodó örömhír kibontakozását.

Lukács elbeszélésének másik sajátossága, hogy a tanítványok tulajdonképpen átalusszák Jézus, Mózes és Illés beszélgetését, vagyis nem hallják, miről beszélgetnek. Csak akkor ébrednek fel a rájuk nehezedő álomból (gondoljunk megint a Getszemáni-kertre is – Lk 22,45–46), amikor a Törvény és a Próféták képviselői már indulni készülnek. Jézus beszélgetése Mózessel és Illéssel egyfelől azt jelzi, hogy ő ugyanabba az égi szférába, isteni dicsőségbe tartozik, mint ők. Másfelől, és erre Lukács külön is utal (vö. 9,31), tanúságtételük a szent iratok tanúságtétele, amelynek Jeruzsálemben kell majd beteljesednie. Mindezt azonban Péter és a többi tanítvány csak utólag, a feltámadás után értette meg, amikor Jézus „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat” (Lk 24,45). Most még a mennyei dicsőség külső jelei foglalkoztatják őket, összekeverik a földit és az égit.

Péter fordítva lát: Mózesnek és Illésnek vissza kell térnie, Jézusnak pedig tovább kell mennie. Felvetésére paradox módon válaszol a mennyei, isteni szózat: hiszen nem sátorba, hanem a felhőbe kell „bemenniük”, Isten jelenlétébe, amely a felhőben megnyilvánul. Nem Mózesnek vagy Illésnek kell immár tanúságot tennie, a keresztség pillanatához hasonlóan Isten maga nyilatkoztatja ki „választottját”, sőt, Fiát. A Fiú most kezdődő útja a magány és a szenvedés megváltó útja, amelyet mégis Isten védelmező felhője kísér.

Miközben megfigyeljük Lukács elbeszélésének sajátosságait, talán nekünk is elnehezedik a szemünk-szívünk, ólmos álom kísért. De az is lehet, hogy a szöveggel időzve az imádság, az imádás és a szeretet előszobájában találjuk magunkat, s innét akár beljebb is tessékelhetnek. Lukács számára kiválasztottak vagyunk: mi értjük az Írásokat, megszerettük talán Pétert is, és sejtjük, merre indul Jézus. Imádságunk nem oszlatja el az éjszaka sötétjét, de rádöbbent Isten jelenlétére, és visszasegít Jézus útjára, amely a világba vezet.