Amikor nincs akadály, csak akadályt jelző sorompó – 25 éve hunyt el P. Pedro Arrupe SJ

Amikor nincs akadály, csak akadályt jelző sorompó – emlékezés a 25 éve elhunyt Pedro Arrupe atyára - P. Vértesaljai László jegyzete 

Huszonöt évvel ezelőtt, 1991. február 5-én, immár negyedszázada hunyt el Pedro Arrupe jezsuita atya, a Jézus Társasága 28. generálisa (1965-1981). Emléke legendás alakká szőtte azt a kistermetű baszkot, aki pontosan úgy nézett ki, mint a jezsuita rend „első kiadása”, az ugyancsak baszk Iñigo, a mi Szent Ignácunk. Ez a hasonlóság hűen tükrözi a külsőt, de legalább annyira egyeznek a lélek vonásaiban: mély, misztikus lelkület, türelem, béke és a döntés-vezetés karizmája.

1907-ben születik Baszkföld fővárosában, Bilbaóban. Madridban kezd orvosi tanulmányokba. Ennek egyik jeles mozzanata az a szakmai értekezlet, mely egy lourdesi csodás gyógyulás esetét vizsgálja és amelyen ő is részt vesz. A „megmagyarázhatatlannal” való találkozás nyugtalanító nagy kérdéseket vet fel a lelkében és ez mély keresésre indítja. Húszéves, amikor 1927-ben felvételét kéri a Jézus Társaságába, ahol noviciátusa után a papságra készület jegyében folytatja teológiai tanulmányait, ám azokat nem fejezheti be, mert a köztársasági kormány egyházüldözése a „demokrácia jegyében” betiltja a jezsuita rendet Spanyolországban. 1932-től Hollandiában és Belgiumban tanul, majd az USA-ban szentelik pappá és itt szerez orvosetikai doktorátust. New Yorkban kezdi meg papi szolgálatát, mint a spanyolajkúak börtönlelkésze. Régi vágya teljesül, amikor elöljárói végre Japánba küldik misszionáriusnak 1938-ban. Nehezen indul a szolgálata, eleinte érdektelenség kíséri munkáját, nincsenek megtérések, csak lassan talál magára és küldetésére, míg végül kinevezik novíciusmesternek.

1941. december 8-án a japán légierő lebombázza Pearl Harbort Hawain. Pedro Arrupe éppen a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe szentmiséjét mondja, amikor érte jönnek és letartóztatják, mint amerikai kémet. Karácsony szentestéjén börtöncellája előtt japán katolikus fiatalok, minden veszélynek fittyet hányva, Christmas carols-t, karácsonyi énekeket énekel neki, mert úgy tudják, hogy hamarosan kivégzik, és a születés örömével akarnak búcsút venni tőle. Később maga vallja, hogy „örömében sírva fakadt”. Bírósági tárgyalásán a bírák meglepődnek békés, nyugodt magatartásán, hogy szinte nem is védekezik, és hamarosan szabadlábra helyezik. Hiroshimában él nyolcadmagával a jezsuita noviciátusban, amikor 1945 augusztusában atombomba hull a városra. Az ő házuk is közvetlenül a robbanási övezetben fekszik. „Történelmen kívüli maradandó eseménynek” tartja később a rettenetes esetet és társaival együtt azonnal a sebesültek és halottak megsegítésére siet. A jezsuita noviciátust 150-200 férőhelyes szükségkórházzá alakítják át, „a félig rombadőlt kápolnát telezsúfoltuk sebesültekkel, még a folyósón is feküdtek nagyon szorosan egymáshoz préselve, fájdalomtól eltorzult arccal” – írja később. A történethez sajátos módon tartozik hozzá, hogy annak a nyolc jezsuitának sem akkor, sem később nem esett semmi bántódása, még csak a sugárfertőzés követeztében sem. 

Pedro Arrupe atyát 1958-ban nevezik ki Japán első jezsuita provinciálisává és egészen 1965-ig látja el ezt a feladatot, amikor megválasztják a Társaság generálisává. Kinevezése előtt Latin-Amerikában tesz látogatást, ahol egy alkalommal egy nagyváros nyomornegyedében misézik. Megérinti a rettenetes nyomorban élő egyszerű emberek mélységes tisztelete és ragaszkodása Jézushoz, amikor az egyik szegény lakos meghívja a viskójába „vendégségbe”. Semmit nem tud adni neki, csak hálásan köszöni, hogy eljött hozzájuk, aztán csendben nézik a naplementét. Ez az ő ajándéka. „Amikor kezet szorítottunk, arra gondoltam – írja később – hogy kevés ilyen tiszta szívű emberrel találkoztam az életemben”. Ezek az élmények meghatározóak lesznek számára és figyelmét a jezsuita rend élén, a II. Vatikáni Zsinat „másnapján” az egyház szociális küldetése felé fordítja. Hiányosnak találja, hogy a Társaság a története során inkább a tehetősebbekkel, a vezető réteggel foglalkozott – igaz, hogy így rajtuk keresztül közvetve mindenkivel – és döntően védekező, hitvédő, konzervatív szerepet töltött be egyházi küldetésében. Éppen ezért az új generálissal a 1974-es 32. általános rendgyűlés markánsan újrafogalmazza a küldetését: Marad továbbra is első vonalban a hit szolgálata a különleges fogadalom jegyében is, de ezt kiegészíti most az igazságosság szolgálata, a szegények és a peremreszorítottak közvetlen közelében végzett tanúságtétellel.                       

…itt elakadok, mert az a kor eszmélésre indít. Megéltem már a hatvanas-hetvenes évek „szűk levegőjét” a kelet-európai bolsevik időkben, de nem olyan könnyű ezzel párhuzamosan a dél-amerikai jobboldali junták katonai rezsimjeit is tudatosítani. Mennyivel más kihívások voltak ezek egyidőben: Argentína a desaparecidos, az eltűntek korában, a Vörös Brigádok véráztatta olasz földje és a „kislépések” világa a „népidemokratikus” Magyarországon. Pedig egy világméretű missziós rend élén, mintegy harmincezer rendtag rendelkezésre álló szolgálatával, ezt az ellentmondásokkal teli világot kellett egy képben látnia a Páter Generálisnak.

Váratlan segítséget kapok, amikor rendházunk idős és beteg argentin testvérének, fratello Salvador Mura-nak segítek. Azért, hogy tolókocsijával a refektóriumban, az ebédlőnkben szabadon közlekedhessen, egyszerűen elveszem az útját álló akadályt, a túlságosan kihúzott székeket. Köszöni és csak úgy maga elé dünnyögi, hogy pont úgy csinálom, mint a Be….. Nem értem és ezért kérdem felőle. Leültet és elmeséli a következőt:

„A római központi kúriánkon dolgoztam, többek között úgy, mint sofőr testvér. Egyszer két elöljárómat kellett a repülőtérre vinnem, Arrupe generális atyát és padre Bergogliot, aki akkor a tartományfőnököm volt 1973 és 1979 közt. Csendben vezettem, a generális elöl, mellettem ült, a provinciálisom mögötte. Egy elágazásnál hirtelen egy sorompó elé jutottunk, amit a többi autó kikerült és balra ment tovább. Megálltam és jelzésre vártam, Egy percnyi csend után pater Bergoglio kiszállt a kocsiból, kutatva alaposan előrenézett, majd határozottan az útfélre húzta a sorompót. Szó nélkül indultunk tovább egyenesen. A generális atya csak a repülőtéren szólalt meg: „Amikor a páter Bergogli-oval haladunk együtt, megszűnnek az akadályok!”. Hozzá kell tenni, fejezte be Salvador testvér, hogy a sorompó után az úton nem volt semmi olyan dolog, ami indokolta volna az akadályt”. Nem volt akadály, csak akadályt jelző sorompó!

Aztán személyes emlékek is megszólalnak bennem, hiszen jezsuita hivatásomat is közvetve, neki köszönhetem. 1978-ban a Római Pápai Német Magyar kollégium a Hungaricum rész fennállása 400. évfordulóját ünnepelte, szégyenszemre otthoni magyar diák nélkül, olyan elődök után, mint például Prohászka Ottokár, a szentéletű fehérvári püspök. Arrupe atya az ünnepi köszöntőben mindenki füle hallatára egyszerűen bejelentette, hogy jövőre azért a mostani hiány miatt két magyarországi diákot is elvárnak az ősi intézménybe. Miklós Imre egyházügyi államtitkár még a hivatalos fordítást sem értette, de zavarában belegyezett. Ennek egyik gyümölcse lettem én, magyar diák a jezsuiták vezette kollégiumban. Látható volt, semmi akadálya nincs annak, hogy magyarok is tanuljanak a Germanicumban. Később azt is megláttam, semmi akadálya nincs annak, hogy jezsuita legyek. Pálra gondolok, az ő egykori damaszkuszi „Egyenes utcájára”, ahová úgy jutott be, hogy előtte Valaki minden válaszfalat, sorompót és akadályt lebontott (Ef 2,14), ami útját állja annak, hogy Krisztusban az ember irgalmas Istenére találjon.

(vl)