„Kész vagyok, kész az én szívem” - P. Vértesaljai László jegyzete szent kapucinusokról

1983-ban töltöttem az utolsó diákévemet Rómában. Őszi licencia-vizsgámra készültem dogmatikából és így ért a kérés otthonról, hogy a móri kapucinus Odorik atyát kísérjem el rendtársa, Lipót atya szentté avatására a Szent Péter térre. Közel lakott hozzánk, a Via Veneto kezdetén a kapucinus rendházban, ahol szállást kapott. Szívesen segítettem, mert összetartoztunk, a kapucinus rend és a családunk ezer szállal átszőtt baráti szőttesében. Egymásról is tudtunk és éreztem, hogy jó szemmel néz engem, a „kis levitát”, ahogy hívott, mint aki ismerte apai nagyatyámat, a móri bírót és anyai nagyatyámat, a móri katolikus iskolaigazgatót. Így aztán persze ismerte egyik fiát és a másik lányát, vagyis az én szüleimet is. Mi úgy voltunk bejáratosak a kapucinus rendházba, mint ők mihozzánk. 1983-ban már mint fölszentelt pap fogadtam Odorik atyát, akinek itteni gyámja a híres páter Angelus volt, az itáliai magyarok gyóntatója és mindenese, aki legendás kis Vespa motorínójával járta az országot Trieszttől Palermóig.

És eljött a nagy nap, 1983. október 16-a, a megváltás rendkívüli szentévében, II. János pápa megválasztása ötödik évfordulóján. Korán reggel átmentem a viaveneteói kapucinusokhoz, ahol a kistermetű Odorik atya készülődött. Elhozta magával rendi ruháját, a földbarna kapucinus csuhát, rajta a híres kapucinus kapucnival. Hol is őrizhette Szegénykém ezt az ütött-kopott csuhát a kommunizmus egyházsorvasztó és szerzetesfaló esztendeiben? – nem is tudom, de ott volt a kezei között, kimosva, tisztán, de gyűrötten és ő maga, annyi év után szinte nem is tudta, hogyan kell belébújnia. Elment és visszajött, láttam, hogy nagy esemény ez, kereste az identitását, a régi kapucinus barátot benn a ruhában és aztán önmagában. Volt még idő, így beült a templomba és imádkozott latinul. Amikor előkerült, arcára ünnepélyesség, komolyság és meghatódottság ült. Így akart a páter guardián elé kerülni. Amikor találkoztak, egészen megrendítően viselkedett. Apró ember volt, mint a szentté avatás előtt álló Leopoldo-Lipót testvér, de most kihúzta magát a rendi ruhájában és latinul mondta: Paratus sum, ego! Kész vagyok, készen vagyok én! És áldást kért. Le is térdelt, a páter guardián szeretettel megáldotta és hozzá meg át is ölelte. Erőket éreztem, melyek átvibráltak Odorik atya egész lényén.

Aztán elindultunk a 62-es busszal és helyet kerestünk a Szent Péter téren. Egy ilyen szenttéavatás az örökkévalósággal társul és lassan, ünnepélyesen gördül a liturgia. II. János Pál homíliájában Mandics Lipótról úgy szólt, mint a kiengesztelődés és a bűnbánat hősies szolgájáról: Az életében nem történtek jelentős események, néhányszor átköltözött egyik kolostorból a másikba, ahogy ez a kapucinusoknál szokás, de semmi több! Aztán jött a páduai klastrom, ahol haláláig maradt. És mégis, ennek a külsőleg jelentéktelen életnek a szegénységében jött el a Szentlélek és új nagyságot gyújtott, hűséget Krisztus, a ferences életeszmény és az embertestvérek papi szolgálata iránt. Lipót testvér nem hagyott ránk teológiai vagy irodalmi műveket, még szociális műveket sem hozott létre. Mindazok számára, akik ismerték, ő nem is volt más, mint egy apró termetű betegeskedő kapucinus barát.  Nagysága másutt rejlett, önmaga odaadásában, feláldozásában, napról napra, egész papi élete folyamán, vagyis 52 év alatt, csendben, visszafogottságban, egy gyóntatófülke alázatosságában. Ő mindig ott volt, készségesen mosolyogva, diszkrét bizalommal, megértő és türelmes lelkivezető mesterként. Ha egy szóban kellene összefoglalni az egész lényét, akkor a rendtársaival és a hívekkel együtt ezt mondhatnák: Lipót atya nem értett máshoz, csak a gyóntatáshoz, ő csak gyóntatni tudott. „Így szólt önmagáról: Minden tisztelet és dicsőség az Istené! Ha lehetséges lenne, nekünk úgy kéne átsuhanni ezen az életen, mint egy földet súroló árnyéknak, nyomtalanul!”.

Megtörténik a nagy esemény, ünnepélyes szavak rögzítik a szentek könyvében Lipót atya nevét, aztán jön a szentáldozás. A helyünkön fogadjuk a Jézust. Ilyenkor olyan szép a Szent Péter tér: Egyetlen hatalmas cenákulum! És mindenki kap enni, az örökkévalóság Kenyerét, amit az én társam, Odorik atya szent útravalóként vett magához. Megáldozott és lehajtott fejjel csendben imádkozott. Sokáig maradt így mozdulatlan. Egyszer hirtelen megérint valami, megsimogatom a karját, mire lassan a karomba dől. De csak a kis teste, mert élet már nem volt benne, elvitte azt az Úr angyala és Lipót atya angyala, föl az Égbe, Michelangelo kupolája fölé… Hát persze, hiszen készen volt! „Paratus sum”! Hát ezért mondta, mert ő már tudta, érezte. Ezért jött Rómába, hogy bejelentse, hogy ő kész. Itt mondta, odafönt hallották meg, mert figyel, örökké figyel jóságosan az Úr és vigyáz az övéire. A Lipótokra, a Piókra és Odorikokra, de éppúgy mireánk is…

Tizenkilenc évvel később 2002. június 16-án Édesanyámmal ülünk együtt a Szent Péter téren. Iszonyú hőség, tenger nép és az öreg szent lengyel pápa, meghatottan iktatja be Lipót atya mellé Pió atyát a Szentek könyvébe. Előbb utóbb minden a helyére kerül. Mi is, de minden keresztény ennek reményében él, ahogy Pál tanítja: szentek polgártársai vagyunk!

(vl)