Kihívás - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 4. vasárnapra

Még emlékszünk, hogyan döbbentek meg Jézus hallgatói, hogyan szegezték rá tekintetüket mindannyian, amikor a názáreti zsinagógában meghirdette az örömhírt. Azonban Jézus látogatása, felolvasása és igehirdetése, sajnos, két részből áll. És ami a zsinagógában kezdődött, másutt ért véget.

A názáretiek csodálattal hallgatják Jézust. A szavai „fölségesek”, vagy szó szerint „kegyelmesek”. A kifejezés valószínűleg a formára, az eleganciára, a szavak és a beszéd szépségére vonatkozik. A zsinagógában lévők megcsodálják, milyen szépen beszél Jézus, de még nem tudják, mi mindennek kell beteljesednie. A bujkáló értetlenség, a szolíd, de azért határozott mindent jobban tudás csak később fajul lincshangulattá.

Jézus ismert csodatevőként mutatkozik be, akinek Kafarnaumban végbevitt tetteiről már hallhattak a názáretiek. Ahelyett, hogy szerényen hallgatna, Jézus kétségkívül kihívóan viselkedik: előre megmondja, hogy nem fog csodát tenni, hogy senkit nem fog meggyógyítani, hogy el fog menni Názáretből anélkül, hogy a nagyszerű jövendölés, a szegényeknek szóló örömhír, a rabok szabadulásának, a vakok látásának reménye tapasztalható ténnyé vált volna.

De vajon miért? Amikor Márk elbeszéli az esetet, a názáretiek hitetlenségére hivatkozik. Szerinte „maga Jézus is csodálkozott hitetlenségükön”, és „nem is tehetett ott csodát” (vö. Mk 6,5-6a). Lukács azonban bizonyos értelemben keményebb ennél. Jézus beszéde folytatódik, mégpedig két próféta-történettel. A felolvasott prófétai üzenetet most két prófétai példa követi, amelyek arról szólnak, hogyan fordult Isten kegyelme az idegenek felé. Hogyan váltak ők, a jövevények Isten kedves gyermekeivé, hogyan lettek választottakká azok, akik addig a szövetségen kívül éltek.

Úgy tűnik, Isten néha kivételez. A sok lehetséges közül mintha egyvalakire pazarolná végtelen irgalmát. Meglepő, hogy napját most másra is felkelti? A názáretiek csendes reménysége a „hazai”, a vallásilag elfogadott, a törvények által szentesített irányában kedvez. Ezzel szemben a Jézus által említett szidóni Szárepta Izraelen kívül van, Illés pedig annak az özvegynek adott enni, sőt, az ő fiát támasztotta fel. És a szír Namán? Ő még csak szegény sem volt. Szíria Jézus korában nem háborútól sújtott övezetet jelentett, hanem a nagyobb, jelentősebb, tehetősebb szomszédot. Namán, az udvari ember, a gazdag, akinek előbb alázatot kell tanulnia, hogy meggyógyulhasson – hát éppen ő?

Lukács szerint Jézus meghirdeti az igét, de eleve azzal számol, hogy otthonában, a zsinagógai gyülekezetben vissza fogják utasítani, és ez meg is történik. A próféta tele van Lélekkel, hirdeti a vigasztalás igéit, de bizonyos helyzetekben pontosan tudja, hogy kihívó szavainak nem lesz igazi eredménye. Hogy nem marad más hátra, mint egyfajta belső szabadsággal távozni, magányosan átkelni a tömegen, mint valami vesszőfutásban, és – Jézus esetében – majd a feltámadás örömében. A városon kívülre hurcolják majd István diakónust is, hogy megkövezzék (ApCsel 7,58), és neki sem marad más, mint tekintetét a megnyílt égre szegezni (7,55-56).

Vajon Isten kivételez? Ő mindenestre szabad! Nem bánja meg hűségét (vö. Róm 11,29), nem vonja vissza ígéretét. Ugyanakkor azt sem engedi, hogy valaki folyton a kiválasztottak és kitüntetettek szerepében tetszelegjen. Fájdalmas lehet, amikor megérkezik a kistestvér, nehéz felnőni és kibontakozni a jófiú szerepéből is.

Van-e más forgatókönyvünk, mint eleve visszautasítani a mellékszerepet? Mit szólunk, ha Isten most mást választ? Haragunk elmúltával talán mondhatjuk azt is: ma neked, holnap nekem. És főleg: Isten irgalma örökkévaló.

 

Évközi 4. vasárnap, C év