P. Vértesaljai László képmeditációja Caravaggio a Pásztorok imádása képe nyomán

Pásztorok imádása – képmeditáció Caravaggio „Adorazione dei Pastori” képe nyomán

Egy ember menekül Máltáról Szicília partjai felé. Rozoga bárka szállítja, valami kis vitorlás. 1608. október 6-án hagyja el a hatalmas Lovagrend szigetét és alig egy nap alatt ér partot Szirakuzában. Délről menekül észak felé. Bárkával köt ki, titokban.

Akár ma is történhetne. Ez a menekülés úgy látszik a végzete. Menekülnie kellett Milánóból, aztán Rómából, Nápolyból, Máltáról és most 37 évesen, fáradtan, egy űzött és agyonfestett élet tapasztalatával megáll a hatalmas szigeten. Rejtőzve barátok várják és megrendelők. Keresteti a pápa, a Lovagrend, a spanyol inkvizíció, ő pedig tele van még erővel és mondanivalóval. Az Isten is akarja, hogy ez a nehézsorsú, tehetséges ember megfesse a maga bibliakommentárjait és szentjeit. A drámai napok sötét témát kívánnak tőle, Szent Lúcia, a sziget védőszentjének temetését és a negyednapos Lázár feltámasztását „rója” hatalmas vásznakra. A temetés nagypénteki témája után a lázári feltámadás húsvétja! Ezek után,1609 elején a sziget kikötőcsúcsa, Messina városának szenátusa rendel meg tőle egy vásznat a Pásztorok imádásával.

Karácsony, Nativitas, Születés. Teljes most már a sor: születés, szenvedés-halál és feltámadás! Visszaszámolva már csak egy éve van az életéből. Fiatal festő, 37 éves. Itália legnagyobb festője. Ezt ő is tudja, gyorsan dolgozik hát.

A messinai kapucinusok Szeplőtelen Fogantatás templomának oltárképét festi. Szent Ferencet magától értetődően „érzi”, többször meg is festi. Azt is tudja, hogy Ferenc mennyire „fogta” a Születés nagy titkát, ahogy meg- és újjáteremtette az ősi, egyszerű Betlehemet, a Kenyér Házát, ahogy a szép szó mondja: Béth-Lechem.

Caravaggio bezárkózik a témájával és Bibliát olvas. Újra és újra, ezerszer és rongyosra olvasva azt a pár sort, amit Máté és Lukács ránk hagytak a születés történetéből. Közben le-lejár a kikötőbe és embereket keres, pásztorokat és a Családot. Úgy van a születés titkával, ahogy Szent Ágoston mondja Máriáról: előbb a szívében foganta és csak utána a testében. Benne is előbb születik meg a kép, mint a vásznon. Hozza magával a múltat, amit abból főként Milánóban és Rómában látott, ahogyan a Pisano féle szószékek és a keleti ikonok Születés témái napvilágot láttak a középen fekvő és szendergő Máriával. Végül is a születés főszereplője az Anya és gyümölcse az a Méh-gyümölcs gyermek! Ám az Írások tanúsága szerint ott van a még az igaz jegyes, József és az angyalvezérelte pásztorok is.

Ezt a fönséges témát, az örökkévaló Isten születését, melyet a keleti ikonográfia a teofánia aranyhátterű ködébe burkolt, a reneszánsz pedig fejedelmi paloták díszleteivel ékesített, a szicíliai menekült egy istállóba viszi. De előtte gondosan bezár mindent. Sem ajtó, sem ablak, de egyetlen rés sem látszik. Egy fadeszkákból, fagerendákból összerótt istállóban vagyunk. Ez a Gyermek a világba jött, a világban mindenkihez, de nem fogadták be. Kivitték hát a határba és ahol ember már nem lakik, csak állat, ott lelt otthonra, mivel „nem kaptak helyet a szálláson” (Lk 2,7). Caravaggio olvas, Lukácshoz föllapozza János megjegyzését: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11).

Ebbe a sötét istállósarokba viszi mindazt az intimitást, gyengédséget és közelséget, amit főként egyszerű emberektől tanult, Rómában a Piazza Navonan, Messinaban pedig a sokszagú kikötőben. 

Félreeső a hely, ahol és amit fest, de nem jobban esik félre, mint Betlehem, mint Palesztina, és nem jobban, mint Messina külvárosi Versa negyede a kapucinusok templomával. Az Isten nem finnyás. Nem válogat. Vagy legalábbis nem a látszat szerint, de a lélek mélyén igen. Caravaggio oda engedi hűséges gyertyáját, a szív sötétkamrájába.

Mária testtartása ugyanaz, mint amit az ikonok kánonja azt elvárja az ikonfestőktől. De Caravaggio szabad és semmi nem gátolja, mert ő maga belülről olyan erős törvény alatt áll, amely fölülírja a külső elvárásokat. A korának mindez szokatlan, de nagyon is megfelel magának a témának, amiből merít. És a témát sugalmazó Léleknek. Egyénként is erős az alkalmazkodó képessége. Rómában csendéletekkel kezdte, mert azt elfogadták tőle, aztán a legmagasabb bíborosi körök keresték és ő fölvette tőlük a témát, majd Mátét, Pált, Pétert, ahogy a szívében megszülettek, úgy ábrázolta, miként a Zarándokok Madonnáját is a Sant’Agostinoban. Nápolyban viszont mozgalmasabb képeket vártak tőle, sok alakkal, és ő adta nekik. Máltán a sok lovag között katonákat festett. De itt Szicíliában? Itt szegény mindenki, oly ágrólszakadt, mint ő maga! A máltai nagymester súlyos aranyveretes kápolnája és szobái után Szicília oly szegény…! Mint Jézus földje, mint Názáret és Betlehem. Nem Róma pápai, nem Nápoly alkirályi, nem Málta nagymesteri világába születik bele a Megváltó, hanem ahogy eredetileg született: szegényen a szegények között. Szicíliai szegényei között egy földönfutó fiatalasszonytól.   

Amint rátalál a kulcsra, ami mindig a legnehezebb, elkezd gyorsan festeni. Segéd nélkül, gyorsan, határozottan, de gondosan. Mária éppen csak megszülte a gyermekét, és a napok óta tartó utazástól, majd a vajúdástól kimerülve leroskad az etetővályú peremére dőlve. Gyermekét el nem engedi. Ahogy eddig a teste fogta a kicsit, úgy most a karjai fonják körül. Éppen csak megszoptatta, mire a pólyába csavart gyermek, immár ismét biztonságban, az anyjához bújik. Mária fejét lehúzza a fáradtság, szinte fia arcára hajlik, de a kicsi fölemeli az arcát: Mária, az emberlánya lenéz az Istenre, miközben az Isten fölnéz az emberre. Arcuk összeér. Nem valószínű, hogy Caravaggio ismerte volna a Vlagyimiri Istenszülő ikonját, de ez a kép abba a mélységbe lép, csak éppen az isteni miliőt cseréli be az eredeti és hiteles szegénységre. A forma más, de a kapcsolat ugyanaz: ők ketten összetartoznak. Nemcsak vérségileg, hanem mert akarták egymást. Az Anya gyermeket várt, az angyalszó hirdette kisdedet, akit próféták hirdettek századok óta és a Gyermek, a mennyei Atya gyermeke pedig egy örökkévalóság óta erre az anyai ölre vágyott, hogy ennek az anyának, ennek a názáreti lánynak a gyermeke legyen. Végre itt a boldog óra, ám ők ketten nem az átszellemült együttlét mandorlájában úsznak, hanem úgy fáradtak, ahogy a szicíliai kismamák, a vajúdás fájdalmától megtépett arccal, amit azonban mindig fölülír az anyaság legszentebb emberi misztériuma: az öröm! Ettől szép, ettől különlegesen szép az arcuk!

Mária vörös ruhája az ikonvilág kötelező színe: jele a vérnek és a vértartotta életnek. Ez caravaggios vörös elmaradhatatlan a vásznairól. Vörös, fekete és fehér, ez a három szín a domináns koloratúra, miként itt is. Hiszen a földi életet az Élet Szerzőjének mégis csak Mária ad, és ez az életadó mozzanat még Józsefre is „átruházódik”, aki gyönyörűséggel szemléli a kettős szendergést. Ő is vörös köpenyt hordoz, hiszen nevét és becsületét adja az új életnek, jóllehet tudja, hogy az a kicsi valójában nem az ő erejéből született. Ezt jelzik, szemérmes ártatlanságát a kitárt karjai.

Vörös köntösén túl Mária egy hosszú kék köpenyt is visel, egyfajta átalvetőt, ami most leoldódott róla, a jászol peremén erre támaszkodik, hátát és bal lábát melegíti. Bizonyára élénkebb színű volt, amikor Merisi mester megfestette, és csak most a Caravaggio halála négyszázadik évfordulója alkalmából Rómában nyilvánosan(!) végzett restaurálás mutatta meg újból az eredeti kék színt. A mennyek sötétazúr színe ez, aminek kiváltságában az isteni gondviselés kezdettől fogva megajándékozta Máriát.

Csendben pihennek ők ketten… és a jelenlevők, látogatók meg nem törik ezt a csendet. Csendélet – amit a Merisi mester festett. Játékos, de félelmetes is a szó, olaszul „natura morta”, halott természet. Kimerevedik minden, megáll József keze a levegőben, miközben ők ketten, anya és gyermeke, alig hallhatóan szuszognak. A háttérben, Karácsony hűséges barmai is mozdulatlanul állnak, a közelebbi szamár és mögötte az ökör súlyos tömbjei beleolvadnak az istálló deszkafalába.

Ők a pásztorvilághoz tartoznak, az ökör és a szamár – Izajás próféta szavai nyomán – Isten-ismerők. A barmok nem annyira látnak, hiszen sokszor borongós istállók mélyén húzódnak meg, hanem szagolnak. Igen, az orruk! Mennyire igaza van Ferenc pápának, aki szimatról beszél, erről az ősi és elementáris képességről, melynek révén összetartozás születik. Caravaggio is érzi ezt és zseniális módon ebben az istállós félhomályban, a születés derengésében éppen a szamár orrára hullajt egy parányi fénypásztát. Ezek e lehulló fénydarabkák nagyon tudatosak, mindig hangsúlyozottan üzennek.

És most a pásztorokról! Mert a messinai kapucinusok az „adorazione dei pastori” témát kérték a festőtől. Jönnek hát a pásztorok, a férfiak. Az Isten szabad ege alól jönnek, födetlen fővel és födetlen lábbal. Alázatosak, mint a barmok. Nem hoznak semmit, csupán a botjukat. Ami egyébként máskor biztonságot és védelmet nyújt, most itt fölösleges. Az öreg pásztor, a legidősebb a három közül, jön legközelebb és ő az öreg, letérdel, botját két lába közé teszi, szinte el is temeti: de nem kell már többé bot, hiszen itt ez a gyermek, hogy is mondják a próféták, „a Béke Fejedelme!”. Ruhája a kapucinusok mosott-barna, fakó csuhája, vagy talán fordítva igaz, a kapucinusok hordják a föld-szegény csuhát. Bármi is történik a világban a papok és szerzetesek között, ennek a ruhának máig becsülete van: a Föld becsülete, mit lám a Szűzanya is megszentel és maga is megszentelődik, amikor isteni gyermekével egyszerűen csak a csupasz földre heveredik. Az élet végül nem is más, mint egyre erősebb barátkozás a földdel, egészen a végső eggyé válásig.

Ezt festi meg Caravaggio! A pásztorok, a sorvégi pásztorok elsőségét, ahogy az angyal kiszólítja őket a messinai szoros sötét és szélfútta éjszakájából és odaállnak a Világosság elé. Fény hull rájuk is, mint a barom orrára és fölfénylik az arcuk. Férfiak, de most üres kezűek, botot sem faragnak bicskával, hanem csak összeteszik a kezüket. Van ennél nagyobb? Amikor a birtokolni akaró kezünk „ügyéből” kiesik minden és összetesszük azokat a legmagasabb rendű emberi tevékenységre, az adorációra, az imádásra. Nemcsak imádságra. Imádásra. A megtestesült imádságra, amit itt a földön semmi más nem érdemel ki, csupán a megtestesült Isten, Názáret és Betlehem gyermeke, Jézus Krisztus. A pásztorok tudják ezt és ezért nem Máriát, az Anyát nézik, hanem a Fiát és őt imádják.

Ezen a képen két gyönyörűség van, külön-külön is felülmúlhatatlanok. Az anya a gyermekével. És a férfi az imára összetett kezével! Óh Istenem, ha látná ezt a világ és ha megértené ennek az űzött vad szegény festőnek az üzenetét, akkor kihullanának a férfiak kezéből a fegyverek és csönd támadna az egész földkerekségen…! 

De hát nem ezt akarjuk, összetett kezű férfiakat, akik nem vernek sem szóval sem kézzel…?! Az asszonyok gyermekeket szülnek majd, az Isten pedig fényt csorgat ránk.

Végül is ez lenne a Karácsony, nemde? Vagy ezek csak az én kis jezsuita álmaim, éppen Karácsony napján?

Caravaggio józanít. Látom, hogy a központi üzenetbe finoman belerejtette a megváltás egész képletét. Fölnézek a pajta mestergerendájára, hármas keresztet mintáz, mintha már készülne ácsok kezeütése nyomán.

Aztán nézem az isteni fénypásztákat a pásztorok tömbjén. A József és az öreg között térdelő fiatal pásztor válla, az egy sorban futó arcokkal úgy ragyognak, mint egy keresztgerenda és hozzá annak a szára az ifjú pásztor fénylő lábaszára.

A jelenet előtt a pajta szalmaszálakkal elszórt döngölt földpadlóján egyetlen kődarab hever. Véletlenül nem kerülhetett oda, így most üzeni a szendergő gyermek sorsát, melyet majd elvetnek, hiszen erős férfikezek korbácsot, tövist és lándzsát ragadnak. Sűrű-sötét levegőjű ez a pajta, levegője sincs, de van még egy tárgy, ami az egész eszmélés végső értelmét és kiútját is adja.

A kép bal alsó sarkában gyékénykosárka áll. Benne egy pagnotta, egy egyszerű cipócska! Mellette szerszámok. A názáreti ács, József hozta magával a legszükségesebbeket, hogy ha kell, saját kezével keresse meg még útközben is a betevő falatot. A szerszámokat ő tette a kosárba, de azt a gyolcsot, melyre az egész kép legerősebb fénypásztája esik, Mária helyezte oda. Asztalterítő! Az utolsó vacsorán fedik be vele majd az asztalt, abban az emeleti teremben. Az asztalra majd kenyér is kerül. Innét Betlehemből, a Kenyér Házából. Frissen szegett kenyér!

Végül Mária karjait nézem, ahogy a Kenyér-Gyermekét tartja. Gyerekkoromban Édesanyám tartotta így a nagy kétkilós kenyeret, és mielőtt szelte volna a családjának, keresztet rajzolt rá.

Mária karjait nézem… Kezei nem érnek össze, ölelése nyitva marad. Onnét, abból az ölelésből bontakozik ki majd ki, harminc évvel később. És elengedi az Anya a Fiát, hogy az ő kicsi egyetlen Kenyere, mindenkié lehessen. Előkerül a fehér abrosz ismét, jó lesz majd gyolcsnak is, de ez lesz végül Húsvétvasárnap hófehéren ragyogó vexillum regis-e, királyi zászlaja is!        

(vl)