Karácsonyi készület egy ősi italicus városkában - P. Vértesaljai László elmélkedése

Karácsony az Eredet ünnepe, a Gyökér friss Hajtása. Az egyik vonatkozás időtlen, behatárolhatatlan, a legközelebbről is csak azt mondhatjuk, hogy angelikus, a másik az emberi szál neves és nevezett, ahogy Máté megírja az Ősök sorát a nemzetségtáblában és ahogy a Szűzanya is fölénekli az ábrahámi ősöket: „et misericordia eius in progenies et progenies timentibus eum”, vagyis irgalma az istenfélőkre száll nemzedékről nemzedékre (Lk 1,50).

Karácsony előtt karnyújtásnyira, a negyedik ádventi vasárnap kora délutánján szinte a stúdióból futok a friss levegőre, ösztönösen be a sűrűbe, a Róma közeli Trebula Suffenas hegyi oppidumába. Egykor városka állt itt, poligonális falai megtörten, de máig állnak és a tegnap odafalazott kövekkel egyetlen időtlen egységbe fonódnak. Nemzedékek láncolata kapcsol össze itt 2700 évet. A település mai, nagyon is olaszos neve Ciciliano, a környéket játékosan felfűző Cicolana hegyvonulatra utal.

Vasárnap délután úgy három körül. Lélek sem mozdul. Tudom, egy órám van még naplementéig. Karácsony ilyen – naplementés! Szemben Húsvéttal, mely napfölkeltés. Mi pedig ott állunk ebben a „menté-ben, kelté-ben” és figyelünk a Fényekre. Karácsonykor a sötétben fellobbanó Világosságra, a Népek Fényességére, ahogy ősi ikonok a betlehemi jászlat is a föltépett testű föld sötétjébe helyezik. Az emberfiak nézik, látják ezt és értik, valami ősi mély „hozott” tudással, hiszen mi is föltépett testek sötétjéből jöttünk napvilágra. Ezek a mi kiskarácsonyaink. De hisz a kettő – menthetetlenül – összetartozik! Igen, az én halandó születésem isteni vonatkozása és az Isten Fiának az esendő emberi érkezése.

Állok tehát a bágyadt és melengető délutáni napsütésben és lassan elindulok a Felszegbe, Trebula Suffenas egykori fellegvárába. Természetesen a Via di Roma-n lépdelek, könnyű szívvel, mert gondoskodást, törődést érzek. Ahogy a Creator megteremtette ezeket a hegyvonulatokat, ahogy népeket telepített ide, ebbe a helybe éppen a szilaj aequi-ket, melyek nem hódoltak meg Rómának, hanem dacoltak vele, mígnem nyelvileg is beleoldódtak abba a nagy közösségbe, mely aztán a Trebula Suffenas névvel ruházta fel őket. A gondviselésre gondolok, a közeli Vescovio szabin oppidumára, ahol már Péter is járt. Ki tudja, tán itt is, hiszen csak jó egynapi járóföldnyire fekszik ide az Urbs?

Miért gondolok arra, hogy Péter erre is járhatott? Épp ezen töprengek, amikor úgy félúton fölfelé, kis terecskére ütök ki. Csend van. Lélek sem mozdul. Csobogást hallok, s elmosolyodva látom, hogy kicsi forrás fakad föl a falban és a vízköpője, nos, egy hatszirmú virágot hordozó, mívesen faragott márványlap. Ez már a cézárok korából és persze Róma püspökeinek a korából. Ebédem sem volt, de szomjas vagyok, kortyolok hát belőle, jó hosszan. Pár nap múlva Karácsony és ivás közben eszembe jut a kút neve, ahogy Jacopone da Todi mondaná: Fons amoris! Szeretet-forrás! Éppen törlöm a szám, amikor erősen megérzem, hogy néznek. Gyorsan megfordulok és tényleg. Egy néni, ősz hajjal, Trebula Suffenas időtlen lánya, partvisra támaszkodva áll és néz engem. Mögötte Pio atya bronz szobra, körülötte kicsi kert. Trebula Suffenas lánya lábánál vödör, benne víz és … Takarít. Készülődik.

Ádvent negyedik vasárnapja van, délután három óra öt. A víz csobog, a kezemről is csöpög, és érzem a tekintetén, hogy nem vagyok neki idegen. Ember vagyok, aki éppen erre jár, úgy Karácsonytájt és szomjas, szomjas erre-arra… Igen, ez tetszhet meg nekünk egymásban. Hogy szomjasak vagyunk és az a tiszta víz is csak ürügy, ahogy a partvis sem más. Tisztogatunk ezt-azt, balról jobbra tesszük, vagy fordítva, s gondoljuk, hogy a helyén vannak már. Fölegyenesedünk, egymás szemébe nézünk és szó nélkül értjük egymást. Ő biztosan Nagymama, sőt már Dédi is, de ez sem fontos. A törődés a fontos. Errefelé úgy mondják, hogy Provvidenza. Gondviselés. „Tudja, ezt a kertet…” – mondja és bólintok. Nem is folytatja tovább. Látja, hogy szeretettel nézek Pio atya szobrára. Stigmás jobbját fölemeli és így üdvözli Trebula Suffenas fiait-lányait. Ismeri? – kérdi. „Pietrelcinától San Giovanni Rotondoig!” – válaszolom. Könny futja el a szemét…, aztán nyakában a kendőjén húz egy kicsit. De akkor, akár meg is húzhatnák a csengőt az angyalok, hiszen nemde, megszületett.

Merthogy ő gondoskodik. Évről évre, itt Trebula Suffenas-ban, már egyenest 2700 éve. Azt hiszem ott Betlehemben sem esett több szó. Csak eljött a Szó. Közénk jött és hallgatni kezdett bennünket. Hallgat és törődik. Meghallgatása törődés! Domine, exuadi nos! Urunk, hallgass meg minket!       

(vl)