Pákozdi István budapesti egyetemi lelkész tudósítása a "Saul fia" magyar filmről

Pákozdi István budapesti egyetemi lelkész tudósítása a "Saul fia" című filmről  

Napjaink egyik legtragikusabb, legmegrázóbb filmje forog nyár óta több pesti moziban. Bár gyermekeknek nem ajánlott, történelmi lecke. Igen, ilyen volt, sajnos; az emberiség egyik kitörölhetetlen, huszadik századi botránya.

Nemes Jeles László filmje (2015), ami máris több cannesi díjat is kapott és minden bizonnyal még más díjakra is érdemes alkotás, a nagy holokauszt-filmek sorában (Schindler listája 1993-ban, A napfény íze 1999-ben, A zongorista 2002-ben, Perlasca 2002-ben) az embertelenség poklába állítja a nézőt, az emlékezés jegyében. Az Auschwitz-i láger legbensejében azonban nemcsak hatalmas fürdőhelyiségnek álcázott gázkamra van, krematórium, egy a halálra ítéltek közül kiválasztott külön brigád, a sonderkommandósok, akik maguk is a szörnyhalál áldozataivá válnak, hanem ott van a pokoli, vak gyűlölet mellett az eltiporhatatlan élet küzdelme: a kiszabadulás reménye, a lázadás, a szembenállás, és mindemellett az emberség, a hit, a kitörölhetetlen vallásosság.

A film kétségtelenül legszörnyűbb jelenete a gázkamrába terelt tömeg iszonyatos dörömbölése, sikítása, ami lassan-lassan elhallik, miután mindegyikük elveszti az eszméletét, földre zuhan és megfullad. Közben pedig a hátrahagyott ruháik közötti turkálás, aranyak és értékek utáni kutatás. Ebből a pokolból emelkedik ki annak a kisfiúnak a képe, aki az egyik sonderkommandósnak, Saulnak a fia, s aki valami módon túléli a kamrát, de utána orvosi közreműködéssel végeznek vele. Az apa (aki nem kitalált, hanem valós személy) a megmenekülése helyett ott és akkor el akarja temettetni egy rabbival a gyermekét. Többször láthatjuk a halott fiú arcát, ami szép, nyugodt, szelíd. Ekörül a mély vallási szándék körül forognak az események. S amikor már minden sikertelennek tűnik, Isten akarata egy más síkon végzi be a történetet: Saul már majdnem kiszabadul, amikor látomásában, vagy valóságosan fiát látja megdicsőült formában (egy hozzá hasonló fiúban), újra élve. Ez pedig az arcára – a film során először – földöntúli mosolyt varázsol.

A zsidók is hisznek valamilyen formában a feltámadásban. Nem erről vall Jób, amikor ezt mondja: „a végső napon feltámadok a földből”, vagy a bölcsességi irodalom: „az igazak békességben vannak”? Még a Siralmak könyve is: „Jó dolog csendben várakozni, mert Isten megszabadít”. És a Makkabeusok is erősen hitték: a harcosok feltámadnak, azok, akik jámbor lelkülettel pihentek el a halálban. Ezért üdvös dolog értük imádkozni…

Saul fia a film végére „feltámad” és ennek örömével ajándékozza meg édesapját, akit aztán másodpercek múlva lelőnek, de ez már mindegy, a lényeg: érdemes volt küzdenie a temetéséért, az érte mondott imádságért, a végső igazságszolgáltatás, az örök élet reményében. 1944, Auschwitz-Birkenau így Jézus üres sírjának a szimbólumává is lett: valami olyan erős tényt hirdet, amit nem lehet lelőni, nem lehet elgázosítani, nem lehet megsemmisíteni: „a hit hegyeket mozgat”, csodát tesz, értelmet ad minden helyzetben az embernek, s ha keresztény, ha nem, az Élet Urához vezet közel.

Pákozdi István  egyetemi lelkész, teológiai tanár