A történelem méltósága: Martos Balázs atya elmélkedése Advent 2. vasárnapjára

Lukács többszörösen is kiemeli, hogy evangéliuma tényeket közöl. Mindjárt az elbeszélés kezdetén bemutatkozott, és elmondta, hogy alaposan utánajárt a korábbi eseményeknek (Lk 1,1-4). A történet legfontosabb szakaszait aztán olyan „közszereplőkhöz” köti, akiket feltételezett olvasói is ismernek. Jézus születésének történetét Augusztusz császár és Quirinusz szíriai helytartó említése vezeti be (Lk 2,1-2). Keresztelő János és Jézus nyilvános fellépését pedig egész névsor készíti elő: Tibériusz, Poncius Pilátus, Heródes, Fülöp, Lizániász, Hannás és Kaifás felsorolása (Lk 3,1-2).

Miért fontos mindez? Lukács megadja a tér- és időbeli koordinátákat, elhelyezi szereplőit. Emellett jelzi kompetenciáját, történetírói méltóságát, egyben az események jelentőségét. Az Apostolok cselekedeteinek végén arról is beszámol, ahogy Pál apostol Fesztusz római helytartó, illetve Agrippa, az akkori zsidó király előtt kijelenti: „Nem vagyok én esztelen, kegyelmes Fesztusz, az igazság és józanság szavait mondom. A király (…) tud ezekről. (…) Hiszen ezekből semmi sem történt holmi zugban” (ApCsel 26,25-26). Lukács az első keresztény nemzedékkel együtt büszkén vallja, hogy Jézus nyilvánosan működött (vö. Jn 18,20párh.), nem a féligazságok homályában.

Ha összehasonlítjuk a 2. és a 3. fejezet bevezetőjét, azt is látjuk, hogy az utóbbi felsorolás hosszabb és pontosabb. A történetíró ezzel is jelzi, hogy elbeszélésének jelentősebb szakaszához érkezett. Tibériusz és Lizániász többé nem szerepel az evangéliumokban. A császár erkölcsi élete amúgy sem volt példás, makulátlan. Rómában bizonyára tudomást sem vettek Jézus sorsáról, sem Keresztelő János mozgalmáról. Ezek az események mégis beletartoznak abba az egyetemes történelembe, amely voltaképpen csak az idők végén mutatja meg teljes és pontos helyiértékeit. Hogy Lukács a császár és a többi politikus mellett a főpapokat is említi, arra utal, hogy Keresztelő János és Jézus működése érinteni fogja az egész zsidóságot, amely életét sajátos alávetettségben, a zsidó önkormányzatiság és a római hatalom kettősségében éli. Jézus története méltóságot sugároz: nem kétes személyekhez, híres banditákhoz vagy holmi újgazdag vagyonos emberekhez kapcsolható, hanem a nép és a népek képviselőihez, egyébként bármily kétesek és kegyetlenek is ezek.

Ezek a „nagyok”, ezek a történeti személyek tehát nem jelentéktelenek. „Kegyelmük” akkoriban, Lukács evangélista korában is segíthette az evangélium hirdetésének ügyét. Mégsem ők lesznek a főszereplők, csak a díszlethez tartoznak. A valódi eseményeket más erők mozgatják. Elsősorban Isten szava: a hosszú felsorolás után az első „esemény”, hogy Isten szava elérte Keresztelő Jánost, és arra indította, hogy kereszteljen a bűnök bocsánatára.

Isten szava mozgatja Jánost. Isten szava értelmezi azt is, hogy ki ő, és mi a feladata: ő „a pusztában kiáltó szó” (Iz 40,3-5). Magyar nyelvünkben manapság a hasztalan intést, a meghallgatásra alig számító felszólítást értjük e kifejezésen. A zsidó nép számára azonban ez a hang a hazatérés lehetőségét hirdette: Isten maga szólítja fel népét, hogy térjen haza a pusztán át, tegyen meg mindent azért, hogy a babiloni fogságból visszatérhessen Sion hegyére, újra birtokba vehesse az ígéret földjét.

„Az Úré a föld, és mind ami betölti” – olvassuk a zsoltárokban (Zsolt 24,1). Az emberiség történetének és az üdvösség ígéretének összekapcsolása azt az érzetet kelti, hogy Isten újra bevonul az általa épített szentélybe, újra elfoglalja méltó helyét a világ kormányzásában. Ez az ő ígérete. És ez a mi adventi feladatunk.