Imádkozzatok szüntelenül! Martos Balázs atya elmélkedése Advent 1. vasárnapjára

Vasárnapi evangéliumunkat két részre oszthatjuk, amelyeket befejezésül rövid buzdítás foglal össze. Az első rész főként kijelentéseket fogalmaz meg a világ végéről. A másodikat Jézus felszólítása vezeti be: „Vigyázzatok…!” Végül a befejezés is felszólítást és reménységet fogalmaz meg: „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, (…) hogy megállhassatok az Emberfia színe előtt.”

Jézus újra a próféták nyelvezetét használja. A teremtés rendjének felfüggesztéséről, a Nap, a Hold és a csillagok elsötétüléséről, sőt az égről való lehullásáról Izajásnál és Joel prófétánál is olvashatunk (Iz 13,10; 34,4; Joel 2,10; 3,4; 4,15). Nemcsak az emberek remegnek meg, sőt hullanak halálos dermedtségbe a félelemtől, hanem az „ég erői” is megrendülnek. E kifejezésen valószínűleg mennyei lényeket, angyalokat kell értenünk, az ég seregét (vö. 2Kir 17,16; 21,3.5; Sir 17,31). Az emberek rémületét nemcsak a jelenségek okozzák, hanem az, hogy nem értik, mi történik, nem tudják, mi lesz a sorsuk. Az egész félelmetes átalakulás végpontja azonban egy találkozás, egy égi látomás, az Emberfia eljövetele. Az Emberfia a végső ítélet bírája, akit az égi titkok felhője és az isteni dicsőség ragyogása vesz körül (vö. Dán 7,13).

Lukács közvetítésében Jézus szó szerint azt mondja: „Amikor mindez kezd megtörténni, nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.” A végső megpróbáltatások közepette a tanítványok reménykedhetnek, átláthatnak akár félelmükön is. Az Emberfia eljövetele nekik a megszabadulást, a megalázó helyzetek végét jelenti majd. Lukács evangéliumában különösen is világos, hogy a tanítványok közössége a szegények oldalán áll, inkább a kicsinyek és megalázottak közé tartozik. De „most”, amikor a Nap, a Hold és a csillagok tulajdonképpen meghajolnak az érkező előtt, s ezért a fölre hullanak, a tanítvány végre megszabadul a szolga görnyedt tartásától.

Szakaszunk második része konkrét útmutatást fogalmaz meg. Mit kell kerülni, és mit kell tenni, ha „az a nap” előttünk áll? Az előző kép helyébe, amely idegen szolgaságot, mások elnyomó erejét sejttette, most a belső szabadság elvesztése, olyasfajta akadályok lépnek, amelyekért a tanítvány is felelős. „Nehéz”, illetve kemény a fáraó szíve a kivonulás történetében, mert elzárkózik Isten jósága és szabadságra szóló meghívása elől. Elnehezül és üressé válik a szív, ha ragyogó, de csalfa ábrándképekkel kábítják, ahogy azt a folytatás, a „részegeskedés” és a „világi gondok”, a világias érvényesülés említése sejteti (vö. Lk 8,14; 17,26-29). A „nehéz” (kábéd) a héber nyelvben, s így a Biblia világában azt is jelenti, ami valóságos, súlyos, mint a nemesfém, sőt dicsőséges (kábód). De jaj, ha a szívet már csak evilági kincsek dobogtatják! Jézus az ítélet komolyságával az élet komolyságát és súlyát érzékelteti: az ítélet az igazság pillanata lesz, csapda, amelyből nem menekülhetünk, ha hagytuk, hogy a világ rabul ejtsen.

Mit kell hát tenni? Egyáltalán, tehetünk valamit? „Virrasszatok és imádkozzatok szüntelenül!” – mondja Jézus. Lukács evangéliuma és a többi újszövetségi irat összefüggésében (vö. Lk 18,1; Ef 6,18) elsősorban nem állandó, 24 órás imádságra kell gondolnunk, hanem arra, hogy újra meg újra kérjük Isten szabadító segítségét, és hogy színe előtt állhassunk, vagyis részt vehessünk az ő örök uralmában (vö. Júdás 24; Jel 7,9). Az igazi ima megízlelteti velünk azt a pillanatot, amelyről evangéliumunk szól: az imában jelen lehetünk Isten számára, és ő is megjelenik, hogy eltékozolt szabadságunkat visszaadja, a világgal, teremtett javakkal, szeretetre váró emberekkel való kapcsolatunkat pedig megújítsa.

 

Advent 1. vasárnapja, C év