„Egy nap mint ezer esztendő” – P. Vértesaljai László jegyzete

Most miséztem, tízkor fejeztem be, beteg kisöregjeinknek a rendházunkban…, tizenhét bácsikának!

Alszanak, mozgolódnak, csöppen a nyáluk, páran éberen figyelnek, ők egy nagy szentignáci család dédikéi. A legöregebb Johannes Pichler, bácskai német jezsuita, túl van a százon, nemrég ünnepelte őt az egész házunk.

A misén szépen és békésen aludt. Szép formás feje oldalra billent és látszólag aludt. Amikor megáldoztattam, németül, anyanyelvén elmondta a hálaadó imát, mint közel hetven éve, az újmiséjén. Karját nyújtja utánam, mintha akarna még valamit: Was ist los, Pater? – kérdem tőle. Csak a kezemet kéri, és lassan, ünnepélyesen megcsókolja… Megszédülök.

A mise végén ismét felébred mélyrétegű éber szendergéséből és most olaszul mondja, csak úgy magának: É andata cosí presto…! vagyis a misének olyan gyorsan vége lett. Vagy tán arra is gondolt, hogy nem csak egy mise ér ilyen gyorsan véget, hanem az egész élet…?

Ezek az öregek, mit tudnak és mit jelent nekik az idő…? Talán azt, hogy „egy nap az Úr előtt, mint ezer esztendő”. De az Úr előtt, mondják nyomatékkal. Ez az ő bölcsességük. Tudják, mi az, saját bőrükön tapasztalták: az Úr előtt lenni.        

A kis infermeria cappella, a betegek kiskápolnájának oltármozaikjára nézek: Simeont látom: az Úr előtt van, a helyén. A kezében tartja a kicsi Urat, a gyermek Jézust. Úgy, olyan mozdulattal tartja, ahogy az idős Pichler János bácsi (atya) magához kezébe vette az ostyában ugyanazt az Urat. A képi történet kétezer éves. Igen, egy nap, mint ezer, vagy kétezer év! Az öregek tudják. Meglehet, csak ezt tudják már, ám ebből meg lehet élni azt, ami előttük van. Az Örökkévalóságot!

(vl)