Látomás - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 33. vasárnapra

Márk evangéliumának 13. fejezete rövid beszélgetéssel kezdődik. Egy tanítvány dicsérni kezdi a templom nagyszerű épületét, amelynek csodájára jár a világ. Jézus viszont azt mondja, ebből „kő kövön nem marad, mindent lerombolnak”. Másik négy tanítvány, Péter és András, Jakab és János erre megkérdezi, hogyan, mikor történik ez, és milyen jelek előzik meg. Képzelhetjük a döbbenetüket: az Olajfák hegyén állnak, lábuk előtt az Úr szeretett városa, Jeruzsálem, és a templom, a választott nép szíve, büszkesége, és most Jézus mindennek teljes pusztulását jövendöli. Amit vasárnapi evangéliumként hallunk, Jézus válaszának csúcspontja, lényege. Egyfelől mintha azt mondaná, a változás nagyobb lesz, mint amit az ember egyáltalán el tud képzelni. „A mindenség összetartó erői megrendülnek.” A várható átalakulás radikális és egyetemes, az egész világmindenséget érinti. Másfelől viszont azt is kimondja, mi marad meg, mibe lehet és kell kapaszkodni: azt ígéri, hogy az Emberfia eljön, „nagy hatalommal és dicsőséggel”, „és összegyűjti választottait” „a föld szélétől az ég határáig”. Azután még egyszer összefoglalja: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak.”

Jézus prófétaként, látnokként szólal meg. A látnok ugyanazt a világot szemléli, amit mindenki más, de hittel felfedezi benne az Istentől készített radikális újdonságot. A templom pusztulásában az evangéliumok tanúsága szerint Jézus saját sorsát is látta, mintegy megsejtve, hogy ő maga lesz új templom, amelyet lerombolnak, de három nap alatt újraépül (vö. Mk 14,58; Jn 2,19). A város és a nép szörnyű sorsában, amelyet a rómaiak által kell majd elszenvedniük, saját tanítványainak megpróbáltatásait, árulásait, gyengeségét is látta, az Olajfák hegyi éjszakát, amelyben Péter és társai nem tudnak mellette kitartani, amikor semmilyen emberi szeretet „nem ad világosságot”. „Ennek a nemzedéknek” hitetlenségében látta minden ember és minden nemzedék kísértését is, hogy nemet mondjon Isten szelíd közeledésére (vö. Mk 8,12.38; 9,19). Mindeközben, sőt mindennek ellenére megőrzi nyitottságát Atyja iránt. Ezért fogadja el, hogy nem ismeri „azt a napot vagy órát senki”, „még a Fiú sem”.

A világ átalakul, egyszer majd végleg. A hitünk szerint ez az átalakulás Jézussal már döntő fordulatot vett, s azóta is tart napról napra. Részének tarthatjuk az emberi társadalom fejlődését, az Isten országának jeleit a világban és az egyházban, de Jézus itt nyilván valami másról, a világ végső, teljes átalakulásáról szól. Szavaival bátorítani akar: Isten nem hagyja magára a reá várakozókat. Összegyűjti választottait. Az Emberfia ítél, de irgalommal és szeretettel.

Szakaszunk első mondatában a „gyötrelmek” végéről van szó. Jézus egész beszédét áthatja (vö. Mk 13,8) az a zsidóság körében jól ismert elképzelés, hogy az Istentől adott új világ fájdalomban születik (vö. Gal 4,19; Jel 12,2 is). Az átalakulás minket, embereket, akik megszerettük, ami van, megkedveltük vagy legalább megszoktuk a világ jelen helyzetét, színével és fonákjával együtt, minket ez az átalakulás megvisel, sőt félelemmel tölt el. Aki azonban a folyamat gyümölcsét látja, annak számára a születés örömteli, bár fájdalmas tényéhez hasonlítható.

Vajon mi milyen látomást őrzünk magunkban a világ sorsával kapcsolatban? Egyáltalán, melyek számunkra a világ meghatározó értékei? Mely csillagok, napok, holdak ragyognak az életünkben, ha néha csak pislákoló fénnyel is? Jézus mely szavait őrizzük életünk maradandó bizonyosságaként? Az egyházi év utolsó hetei arra hívnak, hogy képzeletben Jézus mellé üljünk, és kérjük, hadd lássuk vele együtt a világot.

Évközi 33. vasárnap, B év