Mindent odaadni: Martos Balázs atya elmélkedése az évk. 32. vasárnapra

Az evangélium világába belépve néha az az érzésünk támad, hogy elvarázsolt kastélyba érkeztünk: ami odakint nagynak tűnt, most egész kicsike, s amit eddig jelentéktelennek láttunk, sőt, észre se vettük, most óriássá lesz. Gyakran feje tetejükre állnak az értékek is. Mintha szabadulni kellene attól, amit addig olyan igyekezettel gyűjtögettünk. Amikor meg azt látjuk, hogy emberek töppednek semmivé az Isten színe előtt, míg mások, a szürke semmik felmagasztosulnak, mit gondoljunk önmagunkról, saját képzelt, másokhoz mért magunkról? Talán jobb el se képzelni…

Vasárnapi evangéliumunkban Jézus tekintetében fordul meg a sok és a kevés, a kicsi és a nagy. A város és a nép nagyjaival folytatott vitái után Jézus leül a templomtéren, és figyeli, ahogy az emberek pénzt dobnak be a kitett perselyekbe. „Sok gazdag sokat dobott be” – mondja Márk. Eddig semmi rendkívüli. Aztán egy szegény özvegy jön, bedob két fillért, vagy görögösen léptát, ezt meg olyan különlegesnek látja a mester, hogy mindjárt odahívja a tanítványait, és ünnepélyes kinyilatkoztatást tesz: „Ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél… Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész megélhetését.” Felfordult a világ. Vagy csak most áll talpra igazán?

Jézus mindenesetre felfigyel erre az özvegyre, szinte ujjong. Vajon miért? Első gondolatunk, hogy példát akar mutatni. Isten azt a szeretetet és bizalmat értékeli, amellyel valaki az ő ügyét minden más elé helyezi. Értékeli és bátorítja, hogy nagylelkűek legyünk vele. Valahogy, néha éppen gyengeségünkön át, el kell jutnunk ahhoz, hogy egész lényünket tudjuk Isten kezébe tenni. Hasonló eset a farizeusé és a vámosé (vö. Lk 18,9-14), ahol a vámos, a lenézett, a társadalmi ranglétra utolsó fokán álldogáló, Isten irgalmába kapaszkodva most a legfelsőbb fokozatot éri el, megigazul. Márk itt egyébként a számunkra is ismerős biosz szót használja, amely egyszerre jelenti a testi életet és ennek anyagi alapját, vagyis a megélhetést, az asszony adományát.

Jó példa a fenntartás nélküli bizalomra? Ennél többről van szó. Úgy tűnik, hogy a szegény özvegy többszörösen is jelképes alak. Jézus a zsidó vezetőkkel folytatott viták után, illetve a templom pusztulásáról szóló prófétai jel, a fügefa megátkozása után (vö. Mk 11,12-21; 11,27-34) figyel föl rá. Földi távlatban immár ennek az özvegynek az élete is elszáradt, gyümölcstelen fához hasonlít, illetve ahhoz a templomhoz, amely végnapjaihoz közelít. Isten azonban látja, számon tartja bátor szeretetét. A szegény özvegy hite Izrael maradékának hite, az elpusztult törzsök szent magja (vö. Iz 6,13), amelyet Isten még termővé tehet. Mert aki így szeret, eljutott az örök élet kapujáig.

Vajon magával ragad-e a példa? Szomorkásan méregetem életem tartalékait. Nemigen akaródzik mindent odaadni. Ha az evangélium csak elvarázsolt kastély, mi lesz a kijáratnál, hogyan élhetek ebben a kijózanult, csalódott világban? Ebből a csalódásból ébreszt, ahogy Jézus örömét figyelem. Úgy sejtem, leginkább azért örül, mert abban az özvegyben önmagát ismerte fel. Ő lesz az, aki mindenét odaadja, hogy nekünk életünk legyen. Ugyanígy ma is szelíden figyel, jól ismeri félelmemet és szeretetvágyamat, és tudja, hogyan és mennyire vagyok képes éppen most, éppen ma rábízni magam. Az evangélium igazsága nem a mi teljesítményünkön múlik, hanem Isten szeretetén, Jézus hűségén. Életünket aprópénzben kezdjük odaadni, valós értéke azonban akkor mutatkozik meg, amikor Isten kezében látjuk, immár egészen.