„Negyven éve, Pier Paolo Pasolini” – P. Vértesaljai László írása a filmrendező halála évfordulójára

Éppen negyven éve, 1975. november elseje éjszakáján, amikor Mindenszentek ünnepe átfordult a Halottak napjába, Róma tengerparti kikötővárosa, Ostia egyik „perifériáján” meghalt Pier Paolo Pasolini, a huszadik századi filmművészet egyik kiemelkedő alakja.

Ez a sarkosan kerek évszám nekem is jelentős korszak kezdete. Ekkor érint meg az Úr hívása a Veszprémi Vegyipari Egyetemen és egy év múltán, üzemmérnöki diplomával a kezemben, szemináriumba lépek. Döntésemet a Népköztársaság saját maga elárulásának tekintette – ó, ha ezt is tudhatta volna Pasolini a kommunizmus valóságos természetéről! – és büntetőezredbe parancsolt Lentibe, hogy másodjára katona legyek. (Pasolininak sikerült megszöknie a katonaság elől, amikor az olasz katonák letették a fegyvert a németek előtt).

Így kerültem Esztergomba, az Ősréginek nevezett szemináriumba. Tavasszal, katonaruhából reverendába bújtam. Éppen csak elkezdtem a teológiai tanulmányaimat, vagyis behozni a háromnegyed-éves lemaradásomat, amikor az esztergomi ferences gimnázium tornatermében levetítették Pasolini Máté evangéliumát. Mélyen megütött a film. A lepedőre vetített film sercegett, kusza vonalkák szabdalták a fekete-fehér képeket. Ott szorongtunk a kommunizmus legközepén, mint karámba terelt bárányok és néztük azt az egyszerű és szegényes filmet.

Jézus nem volt szimpatikus, nem ragadott magával. Nem akart meggyőzni. Nyugodt volt, figyelmes tekintetű. Kapaszkodót kerestem, és éppen ezt adta, Máté evangéliumát. Semmi többet. Nem teológiát, nem kereszténységet, nem szenthagyományt. Csupán a Megváltót.

Az a Jézus kép, de csak most gondolok erre igazán, soha nem csapott be. Lekoptak rólam a későbbi Jézus filmek, le is rázom magamról őket, de Pasolini Jézusa maradt. Mert hiteles. Emberi és elesettségében is nagy, valóban az Isten Fia. Úgy igaz, mint a Máté evangélium…

Pasolini biztosan gondolt rá, hogy keresztneve - Pier Paolo – összevont kiadása a Péter-Pálnak.  Édesanyja adta neki ezt a nevet, az a Mamma, aki a filmben az idős Máriát, Jézus anyját formálja. Vagy húsz éve jártam is ott, a délolasz Materában, ahol a filmet forgatta. Rendezés nélkül, azonnal forgathatott, szemben Izraellel, ahová kötelesen elzarándokolt, de csalódottan tért vissza, hogy ott minden más lett.   

Évente sokszor tovaköltöző ifjúságában tizenhét-évesen Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvasott. Negyvenéves, amikor XXIII. János pápa éppen Assisiben összetrombitálta a kor ateista gondolkodóit. A jó pápa nem fintorgott a furcsa alakokon. Ez megfogta Pasolinit és valami, talán Francesco eleven Jézusa, megérintette a szívét. Pasolini maga is költő, író, filológus, lázasan olvasni kezdi az evangéliumokat, Jézus arca után kutat… 1962-t írtak akkor. Három év múlva kész a Máté evangélium.Még holtában is XXIII. Jánosnak ajánlja. Ők ketten, valahogy földiek. Friuli és Bergamo közel vannak egymáshoz. És valamiképp mindketten földhözragadtak. Mint a Názáreti. Mint a Máté és mint a Pasolini szerinti evangélium. 

A ferences tornateremben már állóhely sincs, egymás lábán állunk… és lassan fordul a kamera, hozza a Názáretit, amint nyugodtan, természetesen, minden pátosz nélkül mondja: „Az idő betelt, térjetek meg…!”.

Vagy tizenöt éve, egyszer elzarándokoltam Ostiába, ahol meghalt. Ilyen lehette a Koponyák helye, gondoltam akkor.     

Caro Pier Paolo, grazie il volto giusto di Gesú, grazie!

Kedves Pier Paolo, köszönöm Jézus igaz arcát, köszönöm. Ugye, most hogy látod az Igazit, ugye nem csalódtál Jézus arcában?

(vl)