„Sír szélén sírva” – egy őszinte gondolat Halottak napjára, Szentek között

„Nagy az én szomorúságom és szüntelen a szívem fájdalma” – sóhajt fel őszintén Pál apostol, amikor a római híveknek írt levelében (Róm 9,1-5) a népe iránti együttérzéséről ír. Pál szomorú és megvallja a szomorúságát.

A Népek Apostola tanulta és megtanulta ezt az őszinteséget Jézustól, aki föltárta szívét az övéi előtt. Valójában azért jött, hogy megtanítson bennünket a szívére, ahol az ő Atyja lakik. Aki látja ezt a szívet, annak útja van az atyai házhoz, aki őt így látja, egyúttal az Atyát is látja, ahogy maga Jézus szól erről Fülöpnek (Jn 14,9).

Jézus életének egyik kitüntetett pillanatát, a szomorúsága megtapasztalását éppen János lesi el, méghozzá Jézus magán-barátságában. Lázárra gondolok, Jézus barátjára. Titokzatos ez a barátság, a két leánytestvér szinte esetlegesen kapcsolódik hozzá, öccsük-bátyjuk barátságán keresztül.

Nem is találkozik a két barát egymással az evangélium lapjain, ám Jézus szívét és érzelmeit páratlan erővel tárja fel éppen a szomorúság és a fájdalom. „Hová tettétek?” - kérdi a leánytestvérekről, amit így is érthetünk: „Hová temettétek?”.

„Könnyes” ez a kérdés. Megtörik Jézus hangja, mert a lábához boruló Mária szavai nyomán és könnyei láttán, lelke mélyéig megrendül. Ebben a megrendültségében hangzik el a kérdése, „Hová tettétek?”, majd  a készséges ajánlkozás: Jöjj, Uram, és nézd meg”.

Ekkor halljuk az Írás egyik legszívhezszólóbb  kijelentését: „Akkor Jézus könnyekre fakadt” (Jn 11,35). A Feltámadás sír. Az sír, aki maga az Út, az Igazság és az Élet. Az sír, aki egy velünk, aki tudja mi lakik a szívünkben. Most azért sír, hogy mi is tudjuk, mi lakik az övében.

János, a szeretett tanítvány az evangéliumában kivezet bennünket a temetőbe. A sírok között ott áll az Üdvözítő. Egyedül, barátja nélkül. Még mindig mélyen megindultan. Itt be is hunyhatjuk a szemünket, hadd lásson csak a szívünk, hiszen „jól csak a szívünkkel látunk”.

Ennek a személyes családi és baráti történetnek vannak külső megfigyelői is. Róluk így ír János: „Így sok zsidó jött Máriához és Mártához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt”. A részvét, az együttérzés és a vigasztalás szándéka viszi őket a leánytestvérekhez. Mint egy sorstragédia kórusa, ott vannak a háttérben. Mindent látnak és hallanak. Férfiak, akik azt látják és hallják, hogy Jézus, ez a názáreti férfi, ez a kemény és erős kézfogású ácsember, elsírja magát.

Nem asszonyok, nem mélyérzésű nők, hanem éppen férfiak lesznek a helyzet kiértékelői. Megállapításuk Szentlélek-aláírta, lepecsételt kinyilatkoztatás: „Nézzétek, mennyire szerette őt!” (Jn 11,37).

Az Atya küldötte és Egyetlene, az emberré lett Isten Fia egy temetőben! És sír! Nem szól egy szót sem, nem tesz semmit most mások számára, sem rendeset, sem rendkívülit. Nem szól egy szót sem, mert ő maga a Szó, a Logosz, az örök Verbum, melyből mintegy előre előrejön az, ami majd később, egy temető szélén, a Koponyák hegyén ugyancsak nem kerüli el János szemét: „Sír” – szól itt, „víz folyik ki belőle” – szól amott…

Halottak napján, amikor a Lázárjaink, vagyis barátaink-testvéreink-szüleink napján kimegyünk a temetőbe, akkor már a puszta kivonulással megvalljuk azt, amiről Pál szól: Szomorú és megvallja szomorúságát. Ahogy Jézus. Nem sokkal a temetői történet után a görögföldi-hellén zarándokok előtt, immár az Atyja felé fordulva, újabb vallomást tesz: „Most mélyen megrendült a lelkem. Mit is mondjak…, Atyám?” (Jn 12,27).

Halottak napja ennek az őszinteségnek a napja. Rájuk, hiányukra gondolva, a szív csendes, befelé elsírt beszéde. Az Isten biztos érti. A szeretteink is. Talán, akik körülöttünk állnak, ők is. És így, együtt kimenve, megállva, kicsi mécsessel, szál virággal, úgy ismerjük fel egymást, messziről jött idegenként, mint soha máskor, az év egyetlen más ünnepén sem, amikor csak azt motyogjuk némán magunknak: Nézd csak, ezek itt hogy szeretnek! Lám, a mi drága halottaink, hát nem szóra bírnak bennünket. Látja az Isten, és szereti az Isten ezt a fájdalmas, szomorú és őszinte napot, melyen érzik és értik egymást az emberek szívei.               

(vl)