„Je suis Thérèse” – P. Vértesaljai László jegyzete egy szenttéavatás margójára

„Je suis Thérèse” avagy a holnap ígérete – egy gondolat a vasárnapi szenttéavatás margójára 

Trikolórt lengető francia zarándokcsoport közepén egy apa a szenttéavatást követő Úrangyala imádság idején nyakában tartotta a kisleányát, aki a pápának a francia híveket köszöntő szavára egy írást emelt fel, ismerős utalással a nem is olyan távoli párizsi tragédiára: „Je suis Thérèse”. Lehet, hogy tényleg Teréznek hívják, de valójában mindegy. Kis Szent Teréz mindannyiunkké, de kiváltképp egy francia kislánykáé. Ő maga soha nem írt le egyetlen gúnyos sort és mindenféle régi vagy új liberális téveszme nélkül tudott azonosulni az elesettel, a börtönviseltekkel és a még a távoli missziókkal is. Szívébe, ebbe a mérhetetlen óceánba mindenkit befogadott. Toleráns volt, de nem közömbös! Valóban azzá lett, amivé szeretett volna válni: „Ő lett a szeretet az Egyháznak, az Anyjának a szívében.” Ezt a szívet édesanyja és édesapja adta neki. Amikor pedig a kilenc gyermeket megszülő édesanya meghalt, akkor a gyógyszerész nagybácsi vette gondozásba a négy éves kicsi Terézt.

Akkortájt nem volt állami szociális háló, de volt család és méghozzá nagycsalád. Ebben és ezekben a családokban szőtték azt a hálót, mely gondoskodott a kicsikről, az árvákról és ez a törődő szeretet állt oda az ágy mellé, otthon, hogy letörölje a halálverejtéket a család nagybeteg öregjének a homlokáról.

Ezt a francia mottót, „je suis”, már Pál is használta: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”: Ego eimi Chrisztosz! Je suis Christus! Lám, az ősi keresztény hitvallás, mely átível századokon át…

„Je suis Thérèse! Je suis Christus” – Gyermeket hát az apák kezébe és emeljék fel a magasba a kicsiket. Ez, ez valóban Európa öröksége!

(vl)