Reményünk a Krisztusba vetett hitből fakad

Ferenc pápa vasárnap este találkozott a kubai fiatalokkal a P. Félix Vareláról elnevezett havannai kulturális központban. Előre elkészített beszédét félretéve rögtönzött beszéddel fordult az egybegyűltekhez. Itt az előre megírt beszédet ismertetjük. Amikor a pápa a fiatalokra tekint, a remény az első szó, amely felmerül szívében és gondolataiban. Nem tud elképzelni egy olyan fiatalt, aki leáll, aki nem halad előre, akinek nincsenek eszményképei, aki nem vágyik valami többre.

Mi egy fiatal kubai reménye ebben a történelmi korban?

Nem több és nem kevesebb, mint a világ bármelyik más részén élő fiatalé. A remény olyan valóságról szól, amely mélyen gyökerezik az emberi lényben, függetlenül a konkrét körülményektől, a történelmi feltételektől. Szomjúságról, a teljesség iránti vágyról, egy önmegvalósító életről szól, arról, hogy magasra helyezzük a mércét, hogy megtöltsük szívünket, lelkünket olyan magas rendű dolgok felé emelve, mint az igazság, a jóság, a szépség, az igazságosság, a szeretet. Kétségtelen, hogy mindez kockázattal jár. Azt igényli, hogy ne hagyjuk elcsábítani magunkat az esendő dolgoktól, az üres boldogság hamis ígéreteitől, az azonnali, önző élvezetektől, egy középszerű, önmagába zárkózó élettől, amely csak szomorúságot és keserűséget hagy a szívekben.

A remény merész, túlmutat a kicsinyes biztonságérzeten

A remény nagy távlatokat nyit olyan eszményképekre, amelyek méltóbbá teszik az életet. Mi irányítja a fiatalok életét? Mi lakozik a szívükben? Készen állnak-e arra, hogy kockázatot vállaljanak valami nagyobb érdekében? Lehet, hogy igennel válaszolnak erre a kérdésre, de ugyanakkor gyengének érzik magukat arra, hogy határozottan a remény útjára lépjenek. Jobb, ha kevesebbel is beérik, amelyek inkább megfelelnek a valóságnak és elérhetőnek tűnnek.

A kiábrándultság, a belenyugvás pesszimizmushoz vezet

A pápa megérti ezt a reakciót, ugyanakkor arra inti a fiatalokat: ne engedjenek a kibrándultság kísértésének, amely megbénítja az értelmet és az akaratot. A belenyugvás gyökeres pesszimizmus minden olyan lehetőséggel szemben, hogy megvalósítsuk álmainkat. Ezek a magatartások végül a valóságtól mesterséges paradicsomokba való meneküléshez vezetnek, vagy azt eredményezik, hogy önző világunkba, egyfajta cinizmusba zárkózunk, amely nem akarja meghallani az igazságosság, az igazság, az emberiesség iránti kiáltásokat, amelyek körülöttünk és bennünk hangzanak fel.

Hogyan találhatjuk meg a remény útjait a mai helyzetekben?

Erre a kérdésre a pápa három gondolatot ajánl a fiatalok figyelmébe. A remény emlékezetből és a dolgok megkülönböztetéséből álló út. Annak az erénye, aki úton van és halad egy cél felé, amely értelmet ad és megvilágítja az irányt. A remény egyben az emlékezetből táplálkozik, tekintete nem pusztán a jövőt, hanem a múltat és a jelent is átöleli. Ahhoz, hogy előrehaladjunk életünkben, fontos, hogy azt is tudjuk, kik vagyunk, és honnan jövünk.

Egy személy, egy nép, amelynek nincs emlékezete, amely kitörli emlékezetéből a múltat, azt kockáztatja, hogy elveszíti önazonosságát és tönkreteszi jövőjét

Ez P. Félix Varela, a kubai történelem nagy alakjának tapasztalata és tanítása. Szükség van továbbá a dolgok helyes megkülönböztetésére is, mert alapvetően fontos, hogy megnyíljunk a valóságnak és azt félelem, előítéletek nélkül értelmezzük. Nincs szükség részleges vagy ideológiai olvasatokra, amelyek eltorzítják a valóságot, azért, hogy az beleférjen előregyártott kis sémáinkba, mindig csalódást és kétségbe esést okozva. A dolgok helyes megkülönböztetése szilárd etikai, erkölcsi alapokra épül, amelyek segítséget nyújtanak a jó és helyes kiválasztásában.

A remény mindig közös előrehaladás

Egy afrikai közmondás szerint „ha sietni akarsz, menj egyedül; de ha messzire el akarsz jutni, akkor menj társaságban”. Az elszigeteltség vagy az önmagunkba zárkózás soha nem teremt reményt, a közelséggel, a másikkal való találkozással szemben. Egyedül nem jutunk sehová el. A kizárással senki számára sem épül jövő, még magunk számára sem. A remény útja igényli a találkozás, a párbeszéd kultúráját, amely leküzdi az ellentéteket és a meddő konfrontációt. Alapvetően fontos, hogy a különböző gondolkozási módokat ne kockázatnak, hanem gazdagságnak és növekedési tényezőnek tekintsük. A világnak szüksége van a találkozás kultúrájára, szüksége van olyan fiatalokra, akik meg akarják ismerni egymást, akik egységesen kívánnak előre haladni és olyan országot akarnak építeni, amelyet José Martí álmodott: „Mindenkivel és mindenki javára”.

A remény szolidáris előrehaladás

A találkozás kultúrájának el kell vezetnie a szolidaritás kultúrájához. Ha nincs szolidaritás, nincs jövő egyetlen ország számára sem. Álljon első helyen az emberért érzett konkrét és valós aggodalom. A személy lehet barátom, de akárki más, az is, aki másképpen gondolkozik, de ember, kubai, mint én. Nem elég az egyszerű tolerancia. Túl kell jutni egy bizalmatlan és védekező állásponton, eljutva a befogadás, az együttműködés, a konkrét szolgálat és tényleges segítség magatartásához. Ne féljetek a szolidaritástól, a szolgálattól, ne hagyjatok senkit az út szélén.

Krisztus útitársunk és barátunk

Az életnek ezt az útját a legmagasabb rendű remény világítja be, amely a Krisztusba vetett hitből származik. Krisztus útitársunkká vált, bátorít, és egyben elkísér, mellettünk áll és barátként nyújtja kezét. Ő, Isten Fia eggyé vált közülünk, hogy végigjárja utunkat. Jelenlétébe, szeretetébe és barátságába vetett hitünk megvilágítja minden reményünket. Vele megtanuljuk a dolgok helyes megkülönböztetését, a találkozás megélését, mások szolgálatát, a szolidaritásban való előrehaladást.

Kedves kubai fiatalok! Ha Isten belépett történelmünkbe és Jézusban emberré lett, vállára vette gyengeségünket és bűneinket, ne féljetek a reménytől, a jövőtől, mert Isten számít rátok, hisz és remél bennetek.

A Krisztusba, barátotokba vetett remény vezesse mindig életeteket! És kérem, ne feledkezzetek el imádkozni értem. Az Úr áldjon meg benneteket!

(vm)