Jézus kezdeményez: Martos Balázs atya elmélkedése az évk. 25. vasárnapra

Márk evangélista nagyon szerette azt a Jézust, aki nem sajnálta az időt a tanítványokra. Kiválasztotta őket, „hogy vele legyenek” (3,14), hívta őket, hogy pihenjenek egy kicsit (6,31), és most, anélkül, hogy útját félbeszakítaná vagy feladná, külön időt fordít rájuk. Jézus kezdeményező szerepe egész szakaszunkat jellemzi: ő az, aki elszakad másoktól, hogy legyen ideje a tanítványokra, aki rákérdez, miről beszélgetnek az úton, s végül egy kisgyermeket is odahív, hogy valami nagyon fontosat megmutasson.

A tanítványok úton vannak Jeruzsálem felé, és talán úton afelé is, hogy megértsenek valamit Jézus szeretetéből. Bizonyára nem véletlen, hogy Jézusnak háromszor is meg kell ismételnie a jövendölést szenvedésről és feltámadásról, Márk evangéliumának 8., 9. és 10. fejezetében (Mk 8,31; 9,31; 10,33-34). „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Kemény lecke ez. Legutóbb Péter tiltakozott ellene (vö. 8,31-33). A tanítványok mostani, zavart csendje, hogy „nem értik, de félnek megkérdezni”, a modern elemzők szerint talán még rosszabb: aki sem tiltakozni, sem kérdezni nem mer, az nem bízik a másikban, így el is vágja fejlődésének lehetséges útját. Az első keresztény nemzedék nem titkolta, mennyire nehéz volt elfogadnia Jézus szenvedését. Aki ennyire tele volt élettel, hogyan mehetett a halálba? – A többször ismételt mondatok keveset árulnak el arról, miért kell szenvednie az Úrnak, s ennek mi lesz a gyümölcse, inkább arra figyelmeztetnek, hogy Jézus útja valamiképpen előre rajzolja a tanítványokét is. A jövendölés mindenesetre azt is világossá teszi, hogy semmi sem történik Isten gondoskodó szeretete nélkül. Hogy ez a meredek út a feltámadásig vezet.

Az út mostani állomása azonban még csak Kafarnaum, ahol Jézus és tanítványai „otthon” vannak. Ez az otthon, talán Péter háza (vö. Mk 1,29-34), valamiképpen az egyház közösségét is jelképezi. Jézus elvárhatta volna, hogy tanítványai útközben mérlegeljék, mit jelent számukra kijelentése a szenvedésről és feltámadásról. Ehelyett arról vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közülük. Ez lenne az egyház valósága? A lényeg mégsem a kissé gyerekes vetélkedés, aztán meg a rajtakapottak csendje. A lényeg Jézus jelenléte és türelme, amellyel felveszi a beszélgetés fonalát.

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be.” Jézus gesztusa, hogy magához öleli a kisgyermeket, szintén egyedüli az evangéliumban. Ez a gyermek nem egy mutatvány eszköze. Legkisebb mivoltában inkább jele annak, milyen lett közöttünk az Úr, és kiben várja befogadó szeretetünket ma is. Mindez természetesen vonatkozik a szülőkre, akik gyermeket vállalnak, de vonatkozik mindazokra, akik engedik, hogy a kicsiny, a kiszolgáltatott, a véletlen útitárs, az idegen, aki csak mosolyogni tud, éljen a szeretetükkel, és ezzel éltesse őket magukat. A kereszténység védjegye, sója az Isten irgalma. Ezt adhatjuk a világhoz hozzáadott értékként. Jaj nekünk, ha a só ízét veszti…

Az emberi, világi „nagyság” látszólag megóv a szenvedéstől. A világ nagyjai mégis nehezen viselik, ha valaki szabad marad tőlük és az általuk uralt cirkuszi porondtól. Nagyságuk nemcsak védi, hanem el is zárja őket másoktól, néha magától az élettől is. Jézus viszont, ez a mellénk szegődött idegen (vö. Lk 24,17), ma is folytatja a félbeszakadt beszélgetést.