2015-09-01 15:54:00

Nyílj meg!: Martos Balázs atya elmélkedése az évk. 23. vasárnapra


Az Apostolok cselekedetei mesél arról, hogyan ment el Péter Liddából Joppéba, hogy halálos álmából felkeltse Tabítát, más néven Dorkászt, aki „teljesen a jócselekedeteknek és az alamizsnálkodásnak szentelte életét” (vö. ApCsel 9,36köv). Amikor Péter megérkezik, a Dorkász halálán sopánkodó özvegyek, vagyis szegény, rászoruló emberek „a köntösöket és ruhákat” mutogatják neki, amelyeket Dorkásztól kaptak. A születő egyház ilyesformán őrizte és mutatta mindenkinek a Jézus életéről maradt emlékeit. Egy-egy történet, amelyet róla őriznek, őrizünk, egyszerre jelzi hatalmát, tanítását és irántunk való szeretetét. Amikor „felmutatjuk”, mint ajándékba kapott ereklyét, akkor kifejezzük, hogy hozzá tartozunk, hogy a történetben valamiképpen mi is szereplőnek tudjuk magunkat, illetve így vagy úgy mi is szeretnénk követni, amit Jézus éppen tesz.

Márk, mint máskor már mondtuk, úgy állította össze evangéliumát, hogy abban Jézus útja világosan a halál és feltámadás felé, Jeruzsálembe vigyen, ugyanakkor meglássék az is, hogy ez az út, bár a bibliai Izrael fővárosába visz, egy-egy pillanatra megnyílik, járhatóvá lesz a pogányok számára is. A 7. fejezet nemcsak az étkezési előírásokat, vagyis a zsidók és pogányok mindennapi érintkezésének tilalmait teszi viszonylagossá, hanem éppenséggel úgy mutatja be Jézust, mint aki csodát tesz a pogány világban. Tírusz és Szidon, amelyeket a szöveg említ, az Ószövetségben mintegy megtestesíti a pogányságot (vö. Ez 26,1–28,26; Joel 3,4-8), a Dekapolisz, vagyis Tízváros pedig nemcsak nevében, hanem lakosságát tekintve is köztudomásúan pogányok lakta vidék volt.

Márk talán emlékeztetni akar arra az emberre, akit Jézus korábban éppen nem messze innen ördögtől szabadított meg (vö. Mk 5,1-20). Márk folyamatokat igyekszik bemutatni Jézus és az első keresztények életéből. Jézus elküldte azt az embert, hogy hirdesse Isten nagy tetteit a Tízvárosban. Most pedig jön, és érthető beszéddé alakítja valakinek a dadogását, megnyitja a fülét, hogy immár tisztán halljon és tisztán is beszélhessen. Hasonlóképpen a 8. fejezetben (szintén pogány földön): valakinek visszaadja a látását, de csak lassan, két lépésben (8,22-26). Azután a 10. fejezetben mindjárt „működik” a kegyelem, azonnal lát a beteg, sőt, Jézus nyomába szegődik (10,46-52).

Jézus persze leginkább Isten tervét „folytatja”, annak az útjából hárít el minden testi-lelki akadályt. Beteljesíti a jövendölést, amelyre a szakasz vége céloz, hogy a süketek hallanak, a némák beszélnek (lásd az olvasmányban – Iz 35,4-6; vö. Bölcs 10,21). Egyben elkezdi a teremtés sérült jóságának helyreállítását. Hiszen a „csupa jót tett” kijelentés így is fordítható: „mindent jóvá tett” (vö. Ter 1,31 – „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott”). A hallás és a beszéd is mindennapi ajándék emberi életünkben, amelyeknek értékét talán csak készségeink gyengülésével szembesülve fedezzük fel. Ugyanakkor jelképes jelentésük is nyilvánvaló. Jézus megnyitja a fület, egyetlen teljességgel passzív érzékszervünket, az engedelmesség eszközét, illetve szóra bírja az emberben fájdalmasan, görcsösen kiáltozó jóságot.

„Effata – Nyílj meg!” Ezt a kincset, ezt a szó szerint őrzött arám nyelvű Jézus-mondást is felmutatja nekünk Márk és közössége. Az idegen szó megsejteti Jézus hallatlan erejét, Istentől adott, „egészen más” jelenlétét. De éppen mert ennyire Jézusé, ezért visszük magunkkal, vágyva arra, hogy úgy adhassuk tovább ezt a teremtést teljessé tevő hatalmat, ahogy azt az Úr ma tenné.

„Nyílj meg!” Milyen egyszerű, és milyen kemény felszólítás! Ez az egyszerűség, ez a letehető névjegy, ez a szerethető őszinteség, ez a lefegyverző, szívek zárját pattintó közvetlenség is Jézus ajándéka.

Évközi 23. vasárnap, B év








All the contents on this site are copyrighted ©.