Döntés Jézus mellett – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 21. vasárnapra

János evangélista a hosszú párbeszédek, a lassan, de monumentálisan kibontott képsorok mestere. Nem pillanatfelvételeket közöl, mint Márk, Máté és Lukács, akiknél még az egy helyen, szinte egy időben történő események is önálló életet élnek. Mondatai, amelyeket Jézustól idéz, önmagukban is súlyosak, de azután sűrű szövetté, fokozódó drámává állnak össze. Egy-egy ilyen képsor szinte magától elindít minket a hit útján.

Így van ez most is, a 6. fejezetben. A kenyérszaporítás tanítássá lett, aztán kinyilatkoztató szóvá – „Én vagyok az élet kenyere” –, végül az élet ünnepévé: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne.” Jézus tettei és a bennük lüktető történetek, azután mindennek szavakba öntött, hitvallásszerű megfogalmazása végül is döntésre hív. Az élet egyszerű tényei és fennkölt igazságai mégis csak ide vezetnek: dönteni kell.

A jó döntés néha olyan, mint amikor a fán megérik a gyümölcs, s ha eljött az idő, csak le kell szedni (vö. Jn 4,35). Ilyenek a lassan érő, de azután nagy biztonsággal meghozott döntéseink. A kenyérbeszéd végén valami megérik a tanítványokban is, és döntenek. Egyfelől erre hívja őket Jézus. „Ti is el akartok menni?” Jézus bizonyos értelemben mintha vágyna arra, hogy tanítványai mellette döntsenek. Péter és társai hisznek abban, akit Isten küldött (vö. Jn 6,28-29). A hit által, sőt személyesen Jézus által élni akarnak, mert az Atya vonzza őket (vö. Jn 6,40.47; 20,30-31; 6,44). Alapvető döntésük a hit és az élet melletti döntés.

Miért „kemény beszéd” az, amit Jézus mond? Miért hagyják el őt némelyek a tanítványai közül, miután az élet kenyerének mondta magát? A hit igazsága egyszerre szól Jézus és az Atya kapcsolatáról, illetve az élet értelméről. Ezt az igazságot Jézus erkölcsi értelemben is végső hűséggel éli: ő valóban megtört kenyér és valóban kiontott, életadó vér lett. Aki pedig kitart mellette, annak úgy kell élni, ahogy ő élt (vö. 1Jn 2,3-6). Ez valóban lehet „kemény beszéd”, kemény igazság. Jelentheti azt, hogy kiszakadunk egy addig meghittnek tűnő közösségből, mint a Jézusban hívő tanítványok zúgolódó, vitatkozó zsidó testvéreik közül. Jelentheti, hogy elveszítjük korábbi bizonyosságainkat és magabiztosságunkat, sőt végül is azt kell jelentenie, hogy életünk középpontja lassan áthelyeződik „magunkon kívülre”. „Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68).

Erre a változásra is igaz, amit Jézus mond: „a Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit”. A Lélek a Jézustól adott indítás, az éltető ige, amely megtanít az Atya akaratával táplálkozni (vö. Jn 4,32-34). Az élő kenyér szinte teljesen azonos az éltető igével. Amikor mellette döntünk, napról napra megerősít a jóban. A test pedig, amely nem használ, ebben az esetben a korábbi közösség. Ábrahám és Mózes szerepét Jézus a következő fejezetekben sorra viszonylagossá teszi (vö. Jn 7,14-24 Mózesről; Jn 8,31-59 Ábrahámról). Ma mindez a magunkkal hozott, korábban bizonyosságot adó világlátásunk, az eddigi összetartozás ólmelege, amelynek most át kell alakulnia, amely most átalakulhat.

A jó döntés pillanata egy kis húsvét: átvezet a jelenből az új életre. Kifejezi a hűséget, amellyel Isten nagylelkűségére válaszolunk, s egyben azt a reményt, hogy „hűséges az Isten”, aki meghívott szolgálatára (vö. 1Kor 1,9; 1Tesz 5,24), aki táplál és éltet igéjével és testével.

 

Évközi 21. vasárnap, B év