Valóban étel, valóban ital…

„Én vagyok az élet kenyere.” „Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital.” Jézus kenyérbeszédének végéhez közelítünk. Az Úr didaktikus tömörséggel fogalmaz. Úgy szól, hogy azt mindenki meg tudja jegyezni. Amit viszont megjegyzünk, azzal együtt érvényes, amit a „szemünkkel láttunk”, a „fülünkkel hallottunk” (vö. 1Jn 1,1-4). János az élő Krisztusra emlékezik, az ő kenyérszaporítását látja maga előtt, és az ő tanítását hallja az élő kenyérről.

A kenyérszaporítás emléke főként arra utal, hogy Jézus elfogadta az emberek fizikai éhségét, de ebben a lelki éhségük, lelki szükségleteik jelét ismerte fel. Az „igazi égi kenyér”, amelyet az Atya ad (vö. Jn 6,32), sohasem lesz elég ízes annak, aki nem ismeri az éhséget. És fordítva: „valóságos testről” vagy az „egy kenyérből és egy kehelyből való részesedésről” beszélni csak akkor érdemes és szabad, ha valamilyen, akár kezdetleges formában is, de igyekszünk felismerni és csillapítani embertársaink fizikai éhségét is. Ha János evangélista merészen megjárta az utat a Galileai tenger partjától, vagyis a kenyérszaporítás eseményétől és a kafarnaumi zsinagógától az utolsó vacsora terméig, akkor nekünk is újra meg újra keresnünk kell az utakat oltárainktól a templom előtt és az utak mentén és a városok szélén és a kerítéseken túl álldogálók éhes gyomráig. Mit jelenthet az élő kenyérről szóló beszéd, mit jelent, hogy van bennünk élet vagy nincs, ha elmarad az egyszerű, eleven együttérzés, a részvét szíves gesztusa? János merte leírni, hogy az Isten szeretet, s ezért Isten élete sem lehet más, mint szeretet, és ezért az az élet, amelyet a Krisztus teste éltet, szintén nem lehet más, mint osztozó, bátor, forró elevenség!

Az az „étel” és „ital”, amiről Jézus beszél, érthetetlen volna az Eucharisztia, vagyis a Feltámadt Krisztus szentségi teste és vére nélkül. Ahhoz azonban, hogy hűségesek lehessünk Jézus tanításához, nem elég a szavait ismételnünk, sőt, bár nyilvánvalóan kötelező, az is bizonyára másodlagos, hogy a későbbi teológiai szakkifejezések ortodoxiájához ragaszkodunk. A szavak félre is érthetők, de útba igazítanak. Krisztus valóságos teste és valóságos vére is megértést követel, olyan mélységes értelmet, amelynek az értelem végül is megadja magát. Akit az Atya vonz (vö. 6,44), hívő értelmével az élő Krisztust kívánja szemlélni.

Az „égből alászállott” kenyér, a test és a vér, mint étel és ital, bizonyosan felidézi Krisztus halálát és feltámadását, az egész húsvéti titkot, amely Kafarnaumban, Jézus galileai működésének idején még csak árnyék, sejtelem. A tanítványok, akik „tanulni” akarnak „Istentől” (vö. 6,45), Jézushoz mennek, de csak húsvétkor lesz igaz, hogy a tanítvány „lát és hisz” (vö. 20,8). Az Eucharisztia maga Jézus, aki feláldozza magát, de előbb is, itt is, sőt örökre ő az Ige, amely alászáll az égből, hogy életet adjon a világnak (vö. Iz 55,10-11; Jn 1,14). Vagyis a testét enni azt is jelenti, hogy megértjük: benne élünk (vö. 6,56-57; 14,20; 15,4-7; 17,23), és mind jobban megértjük, hogyan kell benne élnünk. Ezt a vért inni pedig azt is jelenti, hogy hagyjuk, egyre inkább úgy alakítson, hogy általa másokért kezdjünk élni. A testté vált Ige testté, tetté, történelemmé akar válni a mi életünkben is: „aki engem eszik, énáltalam él…”

 

Évközi 20. vasárnap, B év