Simone Weil misztikus megkeresztelkedése - P. Szabó Ferenc tanulmánya

A magyar olvasóközönség az elmúlt fél évszázad során megismerhette Simone Weil (1909–1943) életét és filozófiáját, lelkiségét, misztikáját, főleg az Új Ember és a Vigilia köre, elsősorban is Pilinszky János fordításai és esszéi révén. Az 1998-ban a Vigilia kiadásában megjelent válogatott írások – Ami személyes és ami szent – függelékében a szerkesztő, Reisinger János tájékoztat az idegen és magyar nyelvű szakirodalomról. Reisingertől értő bevezetőt is olvashatunk a magyar fordításokhoz, illetve a válogatáshoz „Hit és szabadság” címmel.

Értelmezések

 „Értő” esszét mondok, bár nem mindenben osztom a szerző értelmezését. Jól látja Reisinger, hogy a „malheur” – szerencsétlenség fogalma Simone Weil központi élményét és lelkisége lényegét jelöli. Jelzi egy kicsit gnosztikus és szinkretista világszemléletét vagy „dolorista” misztikáját, de Reisinger nem emeli ki kellőképpen e misztika beteljesedését: a szerencsétlenség és Krisztus keresztje kapcsolatát, Isten Fia önkiüresítése, kenózisa (Fil 2,6–11) teljes jelentését. A fiatal izraelita lány, aki főleg a klasszikus görög filozófiát és a sztoikusokat tanulmányozta, gyári és mezőgazdasági munkásként, szakszervezeti aktivistaként, politikai ellenállóként konkrét tapasztalatokat szerzett az emberi állapotról, az igazságtalanságokról, a szenvedésről, az emberi nyomorúságról.

J.-M. Perrin domonkos atya, aki 1941-től Simone lelki vezetője lett, az Attente de Dieu (Isten várása) című szövegválogatáshoz írt bevezetőjében kiemeli az 1938-ban Solesmes-ben megélt nagyhetet, ahol Simone-nak olyan megvilágosodásban volt része, amely megváltoztatta egész életét.[1] A Perrin atyának írt levelében (egyik lelki feljegyzésében) elmondja, hogy egész héten nagy fejfájások közepette részt vett a liturgiákon. Valamit korábban hallott misztikus elragadtatásokról, de nem olvasott soha semmit misztikusoktól. Krisztus hirtelen megragadta (soudaine emprise du Christ), és ebben nem volt része az érzékeknek, sem a képzelődésnek.

  Xavier Tilliette francia jezsuita teológus SJ [2]  lényeges szerepet tulajdonít ennek a misztikus élménynek. Simone a filozófiai igazság keresésében eljut a kereszt bölcsességéhez, amelyről Pál beszél az első Korintusi levél elején (1,18–31), sőt a Filippi levél kenózisához (Fil 2,5–11). „A szerencsétlenség (malheur) misztériuma a Kereszt kinyilatkoztatása” – írja Tilliette. De mindjárt megjegyzi, hogy Simone Weil számára a Kereszt egyedül elég. „A Kereszt megáll önmagában, a húsvéti fény nélkül, a kifejezett feltámadás nélkül, mivel az (a Kereszt) a gyalázatos akasztófa és a boldog zászló, a csupasz fa és az erdők királya azonossága, egybeesése.” Simone Weil később megtalált jegyzeteiben hangsúlyozza, hogy a Kereszt a „tökéletes szerencsétlenség” (malheur) abszolút jele. A malheur nem azonos az elviselt rosszal, sem a szenvedéssel és a fájdalommal, hanem egyszerre jelenti a fizikai fájdalmat, amely erőszakos állapotot teremt, a lélek gyötrelmét, amely reménytelen, a társadalmi lealacsonyodást, amely megvetést szül. A szennyezettség és az átok érzése is lényegéhez tartozik. Mindezek együtt egyetlen esetben valósultak meg: Krisztus elhagyatottságában a kereszten. De Krisztus nem annyira a szeretett szükségszerűség zsákmánya, hanem inkább a nem viszonzott együttszenvedés mintaképe. „Egy másik Krisztus kellett volna, hogy megkönyörüljön a szerencsétlen Krisztuson.”  Talán nem tévedünk, ha megállapítjuk, hogy Simone Weil nem tudott teljesen megszabadulni bizonyos gnosztikus nézetektől. Ez egyébként megnyilatkozik a teremtésről, a teremtő Istenről alkotott nézeteiben is.

Pilinszky János és Simone Weil

Pilinszky János sokat fordította és mély beleérzéssel értelmezte a misztikus filozófus írásait, és akinek sokat köszönhet költészete is. Amikor 1967 nyarán Rómában megismerkedtünk, kérésemre megírt és beolvasott három esszét a Vatikáni Rádió- ban: kettőt magyar  költőkről, a harmadikat éppen Simone Weilnek szentelte. Arra a szövegre hivatkozott írásában, amely egyik ismert versét is ihlette: „Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavaival – tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek.” A költőt ihlető szöveg pedig így hangzik: „Az, akinek a lelke Istenre van beirányítva, amikor szegek járják át, magának a világegyetemnek a középpontjára van felszögezve. Ez az igazi centrum nem középen van, ez a tér és az idő fölött van, mert Isten túl van az időn és a téren. Szeg járta át a teremtést a téren és az időn túlmutató dimenziókban, áthatolt a vastag rétegen, amely a lelket elválasztja Istentől. Ebben a csodálatos dimenzióban a lélek, anélkül, hogy elhagyná azt a helyet és időpontot, amelyhez teste köti, képes áthatolni a tér és az idő végtelenségét és eljutni az Isten jelenlétébe. Ekkor a teremtés és a Teremtő találkozási pontján van a lélek. Ez a kereszteződési pont a Kereszt két ágának metszőpontja.” [3]

Simone Weil megkeresztelkedése

1966-ban Pilinszky egyik jegyzetében[4] idézte J. Kaelin domonkost, aki alaposan elemezte Simone Weil misztikus élményét. Végkövetkeztetésében utalt arra is, hogy miért nem vette fel a keresztséget. De Simone Weil keresztsége – újabb adatok fényében biztosra vehető.  Az olasz jezsuiták La Civiltà Cattolica című folyóirata beszámol arról, hogy a filozófus-misztikus Simone Weil születésének centenáriuma alkalmából (2008. december 10–12.) nemzetközi kongresszust rendeztek Teramóban Simone Weil életéről és eszmevilágáról. Itt hangzott el Eric O. Spingsted előadása: „Simone Weil és a keresztség.”[5]

Már a hatvanas években terjedni kezdett a hír Simone megkeresztelkedéséről.[6] Újabban Simone Deitz megerősítette, hogy ő keresztelte meg haldokló barátnőjét. 1943. április 15-én Deitz észrevette, hogy Simone nem ment munkába, ezért felkereste lakásán és ájultan a földön fekve találta. A Middlesex Hospitalba szállították, és megállapították a tuberkulózist. Deitz azt mondta: Weil már tudta, hogy beteg, mielőtt elhagyta volna New York-ot, de eltitkolta, attól félve, hogy nem engedik elhagyni New York-ot, és így nem tudja megvalósítani tervét, hogy ápolónő legyen az első vonalban. A kórházban Weil kérte, hogy egy pappal beszélhessen. Deitz kérésére Naurois abbé, a »France Libre« lelkésze Londonban három alkalommal meglátogatta azon a tavaszon. A látogatásoknak nem lett gyümölcse”. Weil azt mondta barátnőjének e látogatásokkal kapcsolatban: „Azt mondtam neki [a papnak], hogy fel akarom venni a keresztséget, de ezt csak bizonyos feltételek mellett akarom.” Akkor Deitz ezt kérdezte: „Most már kész vagy felvenni a keresztséget?” Weil ezt válaszolta: „Igen, nagyon vágyakozom rá.” Deitz a csapból vizet vett és megkeresztelte Simone-t: „Én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.”[7]

Weilt átvitték az Ashford  Kent-i Grosvenor szanatóriumba, ott halt meg 1943. augusztus 24-én. O. Spingsted előadásában hozzáfűzte: „Tekintve a szentséget, és ahogyan azt kiszolgáltatták, érvényesnek, Isten kegyelmének tekinthető, feltéve, hogy Simone igazat mondott Krisztusba vetett hitét illetően. De nem lehet hazugságra gondolni (…) De ha a keresztség érvényes is, ez nem zárja ki Simone korábbi ellenvetéseit. Főleg a filozófiaiak voltak erősek: azt állította, hogy jogtalan az egyház követelmé-nye, ti., hogy a dogma értelmi elfogadása feltétele a keresztségnek. Nincs rá ok azt gondolni, hogy Weil feladta ezt az ellenvetését.”

Joggal a modern misztikusok közé sorolják Izrael leányát, Simone Weilt.  Mélyen átérezte az emberi nyomorúságot, együtt érző szívvel igyekezett segíteni a szenvedőkön, kizsákmányoltakon. Az Isten emberszeretetét megtestesítő Krisztus ragadta magához, ahogy maga leírta Perrin atyának. Simone Weil számára Krisztus az izajási fájdalmak embere volt, a szenvedő Szolga, aki magára vette az emberek bűneit és minden szenvedésüket, hogy megváltást szerezzen. De – amint a jezsuita Tilliette meglátta – a Filippi levél Krisztus-himnuszából (Fil 2,5–11) csak az izajási Szenvedő Szolga alakját csodálja mély együttérzéssel, a feltámadt Úr nem jelenik meg lelkiéletében.

 

[1] Attente de Dieu, Éditions Fayard, Paris, 1966, 7–8 és 43–45.

[2] Xavier Tilliette SJ, Le Christ de la philosophie, Cerf, Paris, 1990, 47–51 és 201–207

[3] Vö. Szabó Ferenc, Pilinszky és Simone Weil, in „Csillag után”, 1995, 114–119.

[4] Új Ember 1966, szeptember 18.

[5]  Vö. La Civiltà Cattolica, 2009, III, 236–247.   

[6] Elsőnek 1967-ben C. Cabaud hozott erre vonatkozóan adatokat „Simone Weil New York-ban és Londonban” című könyvében.

[7] A keresztelés részletes tanúsága egy 1994-es tanulmányban: The baptism of Simone Weil”, in Spirit, Albany, State University of New York Press.