Szabó Ferenc SJ : Ateista humanizmus és posztmodern kultúra

A személy és a szépség védelmében

A Budapesti Tavaszi Fesztivál és az Európai Kulturális Hónap keretében megtartott konferenciánkon (Kereszténység az új Közép-Európában, Bp. 1994. április 9) a tavaszt hirdettem: A hitetlenségből megtért Pierre Emmanuel francia költő szép vallomását alkalmaztam a közel két évtizeddel ezelőtti közép-európaiakra. Az emberi arc c. esszékötetéből idéztem ezeket a prófétai szavakat: „Biztos vagyok abban, hogy a hit a világ tavaszát jelenti, amint az ateizmus a telet. Ám a tél méhében hordozza mindig a tavaszt: januárban már rügyeznek a mandulafák. Csaknem 4 egy fél évszázadon át télben éltem, de mindig éreztem, hogy mozgolódik a tavasz, és egyre fokozódott bennem a vágy, hogy hirdessem a tavasz jöttét. Mert a tavasz hirdetése is hivatás: részvételünk az egyetemes teremtő Aktusban. Ez a könyv életem értelméről tanúskodik: törekvésem nem más, mint újrakezdeni, most a hitetlenség korában, a visszatérést, az éltető felemelkedést a Transzcendenshez.” (La Face humaine, 1965, 16.)

Akkor úgy tűnt, hogy túljutottunk a télies időszakon, túl a nihilizmuson. De azóta tapasztaljuk, hogy a nietzschei metaforával az „Isten halálát” hirdető modern képrombolók után a „posztmodern” kor egyes képviselői már az ember haláláról beszélnek (Lévi-Stauss, M. Foucault).  Sajnos, nem tűnt el teljesen földrészünkről – a hajdan keresztény Európából – az „emberarcú barbárság”. És az ateista, nihilista, abszurd világszemlélet kifejezésre jut a posztmodern művészetben, irodalomban is. Bár a rendszerváltozás után, amikor a tavaszt hirdettem, optimista voltam olyan szellemtörténészekkel, mint az azóta elhunyt ortodox hívő, Olivier Clément (1927–2009), aki hitt a „szellem lázadásában”. A 2009-ben elhunyt ortodox író férfikorában tért meg az ateizmusból a keresztény hitre. Szolzsenyicin szelleme c. könyvében, majd az 1979-es A szellem lázadása címűben, 1986-ban pedig A látnokok c. esszégyűjteményében azt hangoztatta, hogy Nyugat és Kelet lassan kilábol a krízisből, túljut a nihilizmuson, és hogy főleg Keleten még eleven az evangéliumi hagyomány. A koncentrációs táborok, a totalitárius rendszerek és megannyi barbárság ellenére a szellem lázad, egyfajta földalatti misztika terjed, a Föltámadott diadalmaskodik. A zsidó-keresztény bibliai hagyomány, az európai kultúrát átható keresztény szellem így vagy úgy megnyilatkozik, jelen van irodalmi alkotások tematikájában, vagy legalább műalkotások rostjaiban.  Clément példákat is hozott fel e megállapítására. (Vö. Szabó Ferenc: Napfogyatkozás. Kereszténység és modernség. Róma 1991, 311–331.)

 Sajnos, jóllehet megbuktak a totalitarizmusok, az istentelenség és embertelenség tovább terjed: Isten nélkül nem lehet igazán ember az ember. Ha Marx tétele: „homo homini deus” (az embernek az ember az istene) érvényesül, akkor az angol filozófus, Hobbes jóslata valósul meg: „homo homini lupus”– ember embernek farkasa. Ha Isten helyett az aranyborjút, a Pénzt, vagy az Élvezetet, a Szexet imádják, ez a bálványimádás szétmállasztja az erkölcsi normákat. „Ha Isten nincs, minden megengedett”, hirdette Nietzsche nyomán Dosztojevszkij ateista hőse, és később az ateista író-filozófus, Jean-Paul Sartre is.

  Olivier Clément, aki ugyan előbb idézett könyveiben már a reménység hangját pendítette meg, így jellemezte az Isten-ellenes lázadást (Les Visionnaires, 27–29): „Az ember ellen elgondolt Istenből születik az Isten elleni ember állítása. A modern lázadás megállapítja, hogy ’isten’ e világ dimenziójára zsugorodik: Marxnál az osztályharc projekciója, Nietzschénél a gyengeség és az ellenérzés, Freudnál pedig a sikertelen szexualitás kivetítődése. A politikában, az orvostudományban vagy a pszichológiában tudós teóriák és technikák keletkeznek, hogy feloldják az alapvető szorongást, csökkentsék a véletlen és szükségszerűség romboló következményeit. Ha nincs más, mint ez a világ, törvényeinek állítólagos teljes verifikálása igazolja a totalitárius rendszereket. Ha nincs más, mint a gyönyör, akkor ezt kell előállítani és fogyasztani, egészen a végső euthanáziáig. Szolzsenyicin nem tréfált, amikor azt mondta, hogy az inflációnak nincs más oka, mint a bűn. (…) Ma a nyugati racionalitás győzedelmeskedik. A technikák és ideológiák planetárissá fokozzák ezt a racionalitást. Ez szétbomlasztja az ősi kultúrákat, amelyeknek emberei jólétet és szabadságot várnak tőle. Mégis, Hitvalló Maximusz szavai szerint, mi a ’jólét’, amely nem válhat ’öröklétté’? És mi annyi ’felszabadítás’ szabadsága, ha nem az ösztönökre és a szenvedélyekre való hagyatkozás, hogy becsapják a szorongást? Hacsak a ’jólét’ és az ’öröklét’ közti szakadás, illetve az üres szabadság tévelygése nem váltja ki bennünk állapotunk igazi tudatosítását? Nyugat a végső kérdések elé állítja az emberiséget. Ma az ember teljes egészében kérdésessé válik.”

Mi keresztények mégis hiszünk abban, hogy az ember, aki Isten képmása: szellem, értelem és szabadság, tehát személy, képes új világot teremteni a pusztulás romjain, mert ha a Lélek – a Föltámadott Lelke élteti – a csonthalmok is megelevenednek, miként az ezekieli látomásban. Hiszünk abban Dosztojevszkijjel, hogy csak a szépség mentheti meg világunkat, a szépség, amely elválaszthatatlan a jóságtól és az igazságtól.

Párbeszéd az ateista világgal?

A pápa által meghirdetett új evangelizálás egyik célkitűzése, hogy az ún. Nyugati világban egyre terjedő ateizmussal szembenézzen, válaszoljon kihívásaira és párbeszédet kezdjen a jó szándékú nem hívőkkel. Az ötven évvel ezelőtt véget ért II. Vatikáni zsinat – az Egyház és a mai világ kapcsolatával foglakozva – az ateizmust korunk legsúlyosabb jelenségének mondta. A Gaudium et spes k. konstitúció három pontban (19–21.) foglalkozik a mai istentagadással, leírva annak fajtáit, kutatva gyökereit, majd arról ír, hogy milyen legyen az Egyház, a katolikusok magatartása az ateizmussal szemben. Megkülönbözteti a rendszereket, ideológiákat az élő emberektől; a merev rendszerekkel nem, de a kereső emberekkel lehetséges a párbeszéd. A zsinat tehát – VI. Pál első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikája (1964) nyomán – sürgette a párbeszédet nemcsak az elszakadt keresztény testvérekkel, hanem a nem keresztény vallásokkal és a nem hívőkkel is.

A zsinati okmány az ateizmus válfajairól, rendszereiről írva nem nevezi meg, csak körülírja a marxista-kommunista ateizmust, illetve egy jegyzetben utal XI. Pius 1937-es Divini Redemptoris kezdetű enciklikájára, amely elítélte az ateista kommunizmust. Ismeretes, hogy a nemzetközi politikai enyhülés és a zsinati „aggiornamento” légkörében egy ideig megszervezték a keresztény-marxista párbeszéd találkozóit. Idővel keresztény részről bizonyos túlzásokba estek  (látuuk pl. , hogy Latin-Amerikában az ún. felszabadítás-teológiaegyes képviselői), amikor a marxista társadalmi elemzést és felszabadítási praxist kritikátlanul elfogadták.

A közép-kelet európai kommunista országokban pedig marxista oldalról ürügyként használták fel a dialógust, miként az erre támaszkodó Ostpolitikot is, hogy kendőzzék a totalitárius rendszer ember- és vallás (egyház)-ellenes intézkedéseit. Mindez a kommunizmus bukása után nyilvánvaló lett.

 De most általában az ateizmussal, annak bármely válfajával szembeni magatartásunkról szeretnék szót ejteni az említett zsinati okmány (GS 19–21) szellemében. A zsinat egyháza, amikor elítéli az istentelen és ezért embertelen ateista rendszereket, akkor a dialógust és az együttműködést sürgeti minden hívő és nem hívő emberrel. Figyelmeztet arra, hogy a hívőknek is részük lehet az ateizmus létrejöttében, „amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékosságával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát.” Az ateisták sokszor a hamis istenképet utasítják el, és valláskritikájuk a hívőket hitük, istenképük megtisztítására ösztönözheti.

 Most pedig a kiváló zsinati teológustól, a jezsuita Henri de Lubac-tól veszek át néhány gondolatot, aki a Gaudium et spes k. konstitúciót kommentálva mélyrehatóan foglakozik az Istent és embert tagadó ateizmussal, illetve az ateizmussal szembeni helyes keresztény magatartásról. (Athéisme et sens de l’homme, 1967.) –

P. de Lubac már 1944-ben közzétett egy azóta bestselleré lett munkát: Le drame de l’humanisme athée  (”Az ateista humanizmus drámája”) címmel.  

A dialógus sohasem jelentheti a megalkuvást, a keresztény önazonosság feladását, a nézetek összemosását (az ökumenizmusban az „irénizmust”, tehát a minden áron való békülést, vagy a vallásközi párbeszédben a szinkretizmust, a vallási igazságok keverését.) .Továbbá az igazi párbeszédben nem ítéljük el apriori a másik felet, az ateista partnert, kerüljük a sértő polémiát és az üres fecsegést.

H. de Lubac szerint három szóval jellemezhetjük az ateistákkal folytatandó helyes párbeszédet: dialógus, szembesülés, harc. Ha helyesen értjük a három kifejezést, egyáltalán nem zárják ki egymást, hanem inkább feltételezik, kiegészítik – összekapcsolódnak. Nem kell szégyellenünk, hogy az ateizmussal való konfrontációban a harcra is felkészülünk. Nem az ateisták személyét támadjuk, hanem az ateizmust. Persze lelki fegyvereket használunk. Legelőször pedig önmagunk ellen fordítjuk e fegyvereket, a bennünk rejtőzködő ateizmust vagy hamis istenképet igyekszünk legyőzni. Mert a hit és a hitetlenség határvonala tulajdonképpen mindannyiunk szívén keresztül húzódik. A hívő magatartása, amikor szembesül az ateizmussal, vagy az ateista őt támadja, nem lehet más, mint a harc: harc Istenért – hangsúlyozza H. de Lubac. Példának a tudós gondolkodó, rendtársa és barátja, Teilhard de Chardin magatartását idézi. A neves paleontológus a tudományos világban forgolódott, sok barátot szerzett nem hívő tudósok körében is. Ő jelentette ki – nem titkolta –, hogy „harcban áll a személyes Istenért”.

A hívőnek el kell fogadnia a vallás, hite elleni jogos kritikákat, meg kell szabadulnia minden farizeizmustól, és hiteles tanúságtételre kell törekednie. És szüksége van alázatra: ez a hitben való szilárdság feltétele. Mert hitünk nem emberi érték, valami biztos tőke, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Értelmes, de nem az ész szüleménye, abszolút misztérium, amelyet mindig el kell mélyíteni a feltámadt Krisztus Lelke erejében, meg kell tisztítani a babonás elemektől, és szeretetben kell gyümölcsöztetni. H. de Lubac írja Paradoxes c. aforizmagyűjteményében: „Mindig elismerni, hogy többé-kevésbé hitetlen vagyok, bírálni a hitemhez tapadt hibákat, soha nem elégedni meg hitem minőségével, kizárni hívő magatartásomból minden farizeizmust. De mindez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek részben igaza van; éppen ellenkezőleg: ezzel ténylegesen megmutatom, hogy nincs igaza.

A posztmodern kultúra

Mi történik a mai posztmodern kultúrában? Milyen változásokat figyelhetünk meg? Három jelenség jelzi a mentalitások mély változását:

1) Az új szocializáció; 2) A fogyasztási termékekhez való viszony; 3) a politikai hatalom kommunikációs módszere. Tehát három regiszter: társadalmi (web), gazdasági (marketing), politikai (show).

1) A mai fiatalok nem ismerik a számítógépek, internet és mobiltelefon nélküli világot. A Net Generation számára ezek a technikai eszközök elsőrendű szerepet játszanak személyiségük kibontakoztatásában és társadalmi kapcsolataikban. Az információ és a kommunikáció technológiájának használata a mai fiatalok számára teljesen természetes. Blogokat hoznak létre, hálózatok révén lépnek kapcsolatba. A MySpace és a Facebook szociális hálózatát a fiatalok számára hozták létre. (Bár felnőttek is feliratkoznak kíváncsiságból, hogy lássák, milyen világban élnek a fiatalok).

2) A második tendencia a marketing: a fogyasztási termékekhez való viszony főleg a reklámozásban fejeződik ki. Amióta a reklámok elözönlötték az újságokat, képes 8 magazinokat, majd a televíziót, e jelenségnek mindig kettős szerepe van: az eladandó termék magasztalása, továbbá olyan életstílus terjesztése, amelyben a termék megtalálja természetes helyét. Olyan kritikus gondolkodók, mint az új-marxista H. Marcuse, igyekeztek rávilágítani, hogy a fogyasztói társadalomban mesterségesen teremtenek igényeket, hogy a gazdasági gépezet működhessen. Nemigen volt eredménye a filozófus kritikájának: a mesterséges igény a természetes fölé kerekedik, az életstílus diktálja a fogyasztást.

 3) A politikai élet (show). Hasonló fejlődés tapasztalható a politika világában. A racionális beszédtől átcsúsznak az emocionálishoz: a politikai pártok kampányaik során a közönség érzelmeire igyekeznek hatni, tehát nem értelmi meggyőzéssel, hanem a szívek megindításával. Elég, ha az újabb amerikai és francia kampányokra gondolunk.

 Michel Maffeosoli, francia szociológus kritikusan jellemzi a mai posztmodern szellemiséget, amelyet jórészt a web, az internet, a médiumok és a képi kultúra (látványosságok) alakítanak. Kultúránk helyettesíti a hagyományos racionális ideált egy bizonyos bálványozó/mitikus légkör/környezettel. Korábban a történelemnek volt értelme (iránya és jelentése) és Igazsága (nagy kezdőbetűvel!), ma már széttöredezett az igazság, a tünékeny igazságmorzsák jelennek meg. ( Iconologies: Nos idol@tries postmodernes, Albin Michel, Paris, 2008. Vö. Távlatok 83/33.)                               

Befejezésül II. János Pál egy 1981-es beszédéből idézek, amelyet Rómában egy kollokvium résztvevőihez intézett, akik Európa keresztény gyökereiről tartottak megbeszélést:

„Itt van a kultúra Európája, a nagy bölcseleti, művészi és vallási mozgalmakkal, amelyek sajátos jellegét adják, és valamennyi földrész tanítójává teszik; itt van a munka Európája, amely a tudományos és technológiai kutatás folytán a különféle civilizációkban kifejlődött, és végül is eljutott az iparosodás meg a kibernetika jelen koráig; itt van a népek és nemzetek tragédiáinak Európája is, a vér, a könnyek, a harcok, a törések, a legfélelmetesebb kegyetlenségek Európája. Erre az Európára is, a nagy szellemek üzenete ellenére, súlyosan és borzalmasan ránehezedett a bűn, a Gonosz drámája, aki az evangéliumi példázat szerint a történelem szántóföldjébe elhinti az elszomorító konkolyt. És ma a probléma, amely nem hagy békén, pontosan ez: megmenteni Európát és a világot további katasztrófáktól. (…) Olyan Európában élünk, amelyben egyre erősebben mutatkozik az ateizmus meg a szkepticizmus kísértése, amelyben kínos erkölcsi bizonytalanság ver gyökeret, a család 10 szétesésével és az erkölcsök elfajulásával, amelyben az eszmék és mozgalmak veszélyes konfliktusa uralkodik. A civilizáció válsága (Huizinga), és a „Nyugat alkonya” (Spengler) nem jeleznek egyebet, mint Krisztus és az evangélium legvégső időszerűségét és szükségességét. Az embernek mint Isten képmásának keresztény értelme – a görög teológia szerint, amelyet Cirill és Metód annyira szeretett, Szent Ágoston pedig elmélyített – Európa népeinek a gyökere. Ezt kell szeretettel és jóakarattal vonatkozási pontnak venni, hogy korunknak békét és derűs nyugalmat adjunk. Csak így fedezhetjük fel emberi értelmét a történelemnek, amely valójában ’üdvösségtörténet’.”

 Tíz évvel később a Szentatya magyarországi látogatása alkalmával, 1991. aug. 20-án, a Hősök terén, hasonló gondolatokat ismételt meg. Hangoztatta, hogy Magyarországon pluralista társadalom van kialakulóban, „de a történelem arra tanít, hogy a modern emberiség történetébe olyan alapvető keresztény értékek épültek be, mint a személy méltósága, a szolidaritás, a szabadság és a béke. Az Egyház veletek van, hogy folytassa Isten Országának hirdetését és bizonyítsa, hogy ez az Ország az emberi méltóság alapja és az a transzcendens távlat , amelyben minden emberi érték elnyeri teljes értelmét.”