Emberi jövő és keresztény reménység - P. Szabó Ferenc jegyzete

„Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azoknak a kezében van, akik fel tudják tárni az utánuk következő nemzedékeknek az élet és a remény forrásait.”

Az Egyház és a mai világ viszonyával foglalkozó II. Vatikáni zsinat (Gaudium et spes, 31) ismert diagnózisa fél évszázad múltán fokozottabban érvényes. Ma, amikor a politikai hatalmak versengenek a világuralomért, amikor mindenfajta politikai, gazdasági, katonai szövetség-egység szövődik és keresztezi egymást, amikor nincs nemzetközi tekintély, hogy az igazságos békét elősegítse, Krisztus híveinek tábora továbbra is egyetemes lelki hatalom. Minden belső és külső nehézség, sőt botrányok ellenére az Egyház – a II. Vatikáni zsinat szellemében – igyekszik munkálkodni az emberiség egységén. „A népek világossága Krisztus. (…) Az Egyház pedig Krisztusban mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.” (Lumen gentium 1) „Az Atyaisten mindennek kezdete és végső célja, valamennyien arra vagyunk tehát hivatva, hogy testvérek legyünk.” (GS 92)

Ezt hirdeti Ferenc pápa minden megnyilatkozásában. Főleg a programadó Evangelii gaudium/Az Evangélium öröme kezdetű buzdításában.

A Latin-Amerikából jött pápa sokat beszél a szegénységről, keményen elítéli a kapitalizmus pénzimádatát, igazságtalanságait, ezért a gazdag konzervatívok már a „marxista pápa” bélyegét sütötték rá.[1]

A szabad piac és a szabad verseny vadkapitalizmusa nem az egyenlőséget teremti meg, hanem egyre mélyíti a szakadékot a gazdag és a szegény országok között. Sőt még a gazdag országokban is nagy a távolság a kiváltságos és befolyásos lakosság és az állampolgárok passzív tömege között, akik sokszor céltalanul az élvezeteknek, a szex és a kábítószer mámorának adják fejüket, tehát minden abszolút értéket felejtve vagy megvetve.

„A szegénység strukturális okainak megoldása nem várhat tovább, nemcsak gyakorlati meggondolásból, hogy eredményeket érjük el, és elrendezzük a társadalmat, hanem azért is, hogy kigyógyítsuk abból a betegségből, amely törékennyé és emberhez méltatlanná teszi, s csak újabb válságokba sodorhatja.” (Evangelii gaudium 202)[2]

A pápa nem bocsátkozik szociológiai-gazdasági elemzésekbe, hanem a lényegre irányítja a figyelmet: hirdeti a Jézus Krisztus által hozott örömhírt, meghívásunkat az örök életre, a megtérést és megújulást, a feltétlen bizalmat az Atya irgalmas szeretetében. Ez az új evangelizálás lelke, erről kell tanúskodnunk a mai világban.

Reinhard Marx német bíboros, Ferenc pápa egyik tanácsadója – ma münchen-freisingi érsek és a Német Püspöki Kar elnöke –, aki  a családszinóduson is fontos szerepet játszik, A Tőke című könyvében[3] éleslátóan elemezte  a globális piacgazdaságot, a marxizmus, a liberalizmus és a kereszténység viszonyát, az emberhez méltó gazdaság követelményeit, a piacgazdaság és az etika kapcsolatát, újragondolva a társadalmi kérdést (munka, képzés, család) követve a pápai szociális körlevelek irányelveit.

Amikor a szociális piacgazdaságért száll síkra, rámutat a következőkre:[4] jóllehet az embertelen kommunizmus megbukott, és vele a marxista „megváltástan”, amely nem tudott utat mutatni a jövőbe,[5] sokan még igaznak tartják Marx kapitalizmus-kritikáját, főleg értelmiségi körökben.

A bolsevizmus után maradt tanácstalanságra választ kerestek olyan politológusok, mint az amerikai Francis Fukuyama (A történelem vége, 1992). Azt a tételt fogalmazta meg, hogy a Szovjetunió és a szocialista államok megszűnése után mindenfelé a liberalizmus, a demokrácia és a piacgazdaság terjed el, és meghozza a békét. De 2008-ben egy másik amerikai politológus, Robert Kagan: A történelem visszatérése és az álmok vége című könyvében azt bizonygatta, hogy Fukuyama tévedett. „Napjainkban nem a szabadság és demokrácia kiteljesedését éljük meg, hanem az önkényes kormányzatok visszatérését, melyek nem békeszerető kereskedelmet űznek, hanem gazdasági és katonai erejüket felhasználva geopolitikai érdekeiket érvényesítik. Ehhez társul az iszlám terrorizmus, mely újabb politikai kihívásokhoz és feszültségekhez vezetett. Az ilyen irányú tendenciákra Samuel Huntington is rámutatott A civilizációk összecsapása című könyvében. [6]A »történelem végéről« tehát nem beszélhetünk abban az értelemben, hogy a piacgazdaság és demokrácia mindenhol megvalósul. A gazdaság terén éppen azzal szembesülünk, hogy nem bontakozik ki egyfajta általános jólét, sőt a szegények és gazdagok közötti árkok az egész világon egyre mélyülnek. A szabadság – melyet 1989 után kellett megtanulnunk – továbbra is drága javunk lehet, ha szorgosan küzdünk érte, és nem kívánjuk elpazarolni. A liberális demokrácia, a jogállam és a szabad piacgazdaság az etika újabb alakban megjelenő követelményeit támasztja velünk szemben.”[7]

Ferenc pápa elődje, J. Ratzinger/XVI. Benedek emeritus pápa a keresztény reményről szóló enciklikájában (Spes salvi, 16–31) sorra bírálja mindazokat, akik földi paradicsomot ígértek, akik a forradalomtól vagy a tudományos haladástól várták a „megváltást”.

Kant a XVIII. században úgy gondolta, hogy ha az „egyházi hitet” felváltja a „vallásos hit”, elérkezik a földre az Isten Országa. Engels és Marx a kommunista forradalomtól várták az Új Jeruzsálem eljövetelét. Marx alapvető tévedése materializmusa volt. Azt hitte, ha a közgazdaságot megreformálja, minden a helyén lesz. Valójában az ember szabad lény, szabadságával alakítja helyzetét, de ez a szabadság rosszra hajló is. A tudomány és a technika haladása is kétértelmű, ahogy Theodor Adorno kemény kritikája megmutatta, hiszen, ha közelebbről megfigyeljük, ez a „haladás” a pusztán parittyától a mega-bombáig vezető út lenne. Ami pedig az „ész” és a „szabadság” nagy témáit illeti, a következőket mondhatjuk. Az ész Isten nagy ajándéka, az értelem győzelme az irracionalitás felett, a keresztény hitnek is célja. De mikor uralkodik az ész valójában? – tette fel a kérdést XVI. Benedek. Talán akkor, amikor elszakad Istentől, amikor vakká válik Istennel szemben? Ha a haladásnak szüksége van az emberiség morális növekedésére, akkor az észnek meg kell nyílnia az üdvöt hozó hitnek, a jó és a rossz megkülönböztetésének, hogy ne legyen fenyegetés az ember és a teremtés számára.

Az embernek szüksége van Istenre, különben reménysége csalfa. A modern fejlődést látva (a modern pogányságot figyelve) ma is érvényesnek tartjuk, amit az Efezusi levélben Pál intéz híveihez: „Abban az időben (megtérésetek előtt) Krisztus nélkül éltetek (…), remény híján és Isten nélkül éltetek a világban.” Vagyis a mai Isten nélkül élőknek sincs reménységük. Reménységünk alapja az a hit, hogy Isten örök életet ad Krisztus által a Szentlélekben. Az anyagi haladáson túl szükség van erkölcsre is; a világ erkölcsi jóléte nem biztosítható egyszerűen az érvényes struktúrák megvalósításával. Szabad és közös döntések szükségesek; és a törékeny szabadságot mindig újra meg kell hódítani. A tudomány hozzájárul a világ humanizálásához, de nem hozhat Üdvösséget. Az embert csak a szeretet válthatja meg, Isten, aki Szeretet, és Fiát adta értünk (Jn 3,16, vö. 13,1).

 

 

[1] Vö. Andrea Tornielli–Giacomo Galeazzi, Ferenc pápa, Ez a gazdaság öl, Jezsuita Kiadó, Bp., 2015. – Ismeretes, hogy az ún. felszabadítás-teológia főleg Latin-Amerikában bontakozott ki, ahol a szegények nyomora égbekiáltó volt; e teológusok –  a „keresztre feszített nép” (Sobrino SJ) hangát hallatva – a remény kiútjait keresve hivatkoztak marxista elemzésekre és politikai elkötelezettségre is, ami miatt a Hittani Kongregáció vizsgálatot folytatott ellenük.  Erről bővebben szólunk most következő sorozatunkban.

[2] Evangelii gaudium, Az Evangélium öröme, Szent István Társulat, Bp., 2014.

[3] Reinhard Marx, A Tőke, Védőbeszéd az emberért, SZIT, Bp., 2009. (Fordította dr. Marx Gyula.)

[4] I. m., 247–252.

[5] R. Marx itt hivatkozik Joseph Ratzinger 1968-as könyvére: Bevezetés a keresztény hit világába, Vigilia Kiadó, Bp., 2007. 9–10.

[6] Vö. Szabó László Zoltán: „Mindenben Huntingtonnak lett igaza” in : Napi Gazdaság, 2015. június 23. A kereszténység és az  iszlám közötti viszony gyökeresen megváltozott az iszlám fundamentalizmus megjelenése óta. (Iszlám állam térhódítása, kegyetlensége!)

[7] R. Marx, A Tőke,  248–249.