Jézussal pihenni – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 16. vasárnapra

Jézus pihenni hívja tanítványait egy magányos helyre, de az emberek megelőzik őket. Vége az egyedüllétnek, Jézus újra tanít. A tanítványok helyében talán egyfajta csalódást is éreznénk. Kétségtelen, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy Jézus várta vagy tervezte. Tetteinek ugyanakkor a megváltozott körülmények közepette is érvényes belső logikája van: törődik a tanítványaival, majd törődik az utána siető emberekkel. „Megesik rajtuk a szíve”, és képes komolyan venni lelki és szellemi helyzetüket, akár fizikai szükségleteiket is (lásd a folytatást: Mk 6,35-44).

Márk még az evangélium kezdetén, az első kafarnaumi nap után számol be arról, hogy a sokféle gyógyítás másnapján, kora hajnalban Jézus kimegy egy „magányos helyre” imádkozni (vö. 1,35-39). Akkor Péter megy utána, hogy visszahívja, ő azonban továbbmegy, hirdeti az evangéliumot egész Galileában. Jézus most ugyanabba az imádságos magányba hívja meg a tanítványait, amelyben ő is felfrissült, amelyben az ő küldetése is megújult, illetve megtartotta valódi távlatát. Volt abban a kafarnaumi reggelben, a kora hajnalban, a mesterüket kereső tanítványokban, Isten kifürkészhetetlen, minden elképzelést felülmúló akaratában valami a feltámadásból. Márk elbeszélésében viszont éppen itt, a 6. fejezetben is egy gyilkosságról volt szó. A tanítványok küldése és visszatérése között Keresztelő János haláláról olvasunk, akit bűnösen és méltatlanul Heródes öletett meg. Mi köze ennek a tanítványok visszatéréséhez és fáradtságához, milyen feltámadás várható most?

A tanítványoknak, akik „sok ördögöt kiűztek”, és „sok beteget meggyógyítottak” (6,13), szükségük van arra, hogy Jézussal legyenek, hogy Jézus segítse őket megérteni a világot, megérteni saját tapasztalataikat is. Ha nem tudnak Keresztelő János sorsáról, és ha nem értik, hogy hasonló sors vár az ő mesterükre is, akkor azért. Aki csak sikert tapasztal, egy ideig úgy képzeli, hogy Isten országa nem más, mint hangos győzelmi menet (vö. Lk 9,10; 10,17). Ha viszont a tanítványok tudnak János lefejezéséről, ha az olvasóval együtt megrezdül bennük a csalódás és a kétségbeesés egy újabb igaz ember és próféta oktalan halála miatt, akkor azért… A látható siker és a várható kudarc kettőssége, a befogadás és elutasítás, a közösség és a magány egyidejű valósága nehéz tapasztalat, amelybe bele is lehet fáradni. Leginkább azt a fáradtságot nehéz kipihenni, amely reménytelenséggel, távlatvesztéssel, a belső szabadság hiányával tör ránk. És leginkább ilyenkor van szükségünk arra a Valakire, aki maga az élet, akiben bölcs megértés van, aki ismeri a feltámadás távlatait.

Jézusnak és tanítványainak mindenesetre nem maradt sok ideje, hogy magukban legyenek, csak a bárkában töltött rövidke idő. Jézus azonban már itt is, velük is „szívből” cselekszik. A „megesett rajtuk a szíve” kifejezés eredetijében a belső megindulása, az irgalom és törődés együttese szólal meg. A bibliai gondolkodásmód az ember belső szerveiben látja a személy titkos magvát. Jézus tehát legbelső énjébe engedi a másik gondját. Jelenléte talán éppen azért pihentető, mert a benne hívőt is elvezeti erre a bensőségességre – Istennel és önmagával, ezért a világgal is.

Az igazi pihenés visszavezet legbenső énünkhöz, ahol Jézus is van, ahol Isten bennünk van. Ilyenkor újra képesek vagyunk „szívből” cselekedni. A jelenet vége szerint Jézus folytatja a tanítást. Szakaszunk befejezetlen, de éppen ezzel ad reményt: hogy ez a tanulási folyamat, a miénk, „pihenni” vágyó tanítványoké, még folytatódik.

 

Évközi 16. vasárnap, B év