A felszabadítás-teológia születése és fejlődése Latin-Amerikában

- P. Szabó Ferenc jegyzete

Ferenc pápa latin-amerikai útja előtt már tájékoztatást adtunk a földrész vallási helyzetéről: a CELAM (Latin-Amerikai Püspökök Tanácsa) konferenciái alapján vázoltuk – Medellintől Aparecidáig (2007) - az új evangelizálás tervét, a szegények  melletti választást és az elindult missziós munkát.

Ferenc pápa, aki ismeri a földrész múltját és jelenét, a „szegények pápája”, vagy egyes kritikusok szerint „marxista pápa”, most befejezett útja során, Ecuadorban, Bolíviában és Paraguayban, állandóan hallatta az elnyomott, sokat szenvedő nép kiáltását az igazságosabb világért. Bírálta a ideológiákat és az ölő gazdasági rendszert, a új kapitalisták pénzimádatát, akik szólamokat hangoztatnak, de  nem a nép javát,  a saját érdekeiket, hasznát keresik. Szombaton  Asunciónban ismételten keményen elítélte a diktatúrákhoz vezető ideológiákat, megbélyegezve  a náci és sztálini diktatúra koncentrációs haláltáborait. A meglátogatott országok múltját idézve kifejezetten nem hozta szóba az első adásunkban emlegetett sajátos felszabadítás-teológiát, amely e földrészen született.

De Rómába visszatérőben a repülőn, amikor – szokás szerint az újságírók kérdéseire válaszolt – előkerült ez a kérdés is: egy portugál újságírónő kérdezte Morales elnök ajándékával kapcsolatban. Beszámoltunk arról, hogy a bolíviai elnök egy sarlóból és kalapácsból formált feszületet ajándékozott Ferenc pápának. Ez világos utalás volt a keresztény-marxista párbeszédre és a felszabadítás-teológia egyik, marxizmustól befolyásolt változatára, amelynek képviselője P. Luis Espinal bolíviai jezsuita költő és szobrász volt: a szimbolikus ajándék az ő alkotásának másolata volt. A forradalmár jezsuitát megölték a diktatúra idején.

Ferenc pápa most válaszában elmondta, hogy korábbam nem tudta, hogy  Espinal költő és művész volt, és hogy az elnök ajándéka meglepte, bár nem sértődött meg. Ezután így folytatta: „P. Espinalt megölték 1980-ban. Ebben az időszakban a felszabadítás-teológiának több változata volt; az egyik a  valóságot marxista módszerrel elemezte, és P. Espinal ehhez tartozott. Ezt tudtam, mert abban az időben a teológiai fakultás rektora voltam, és annyit beszéltek róla. Ugyanabban  az évben P. Arrupe, a jezsuita rend generálisa egy levelet intézett az egész Jézus Társaságához a valóság marxista elemzéséről a teológiában, és kicsit megfékezte ezt. Kijelentette: ez nem megy, nem helyes. És négy évvel később, 84-ben a Hittani Kongregáció közétette első nyilatkozatát, egy kis füzetet a felszabadítás teológiájáról, és bírálta azt. Majd egy másik is megjelent, amely már keresztényibb távlatokat nyitott. Persze egyszerűsítek, nem? Értelmezzük azt a korszakot. Espinal ennek a marxista elemzésnek lelkes híve, és a teológiában is felhasználja a marxizmust. Ebből származott alkotása (a kereszt). Espinal költészete  is forradalmi tiltakozás, élete, gondolkodása;  különös ember volt, zseniális ember, jóhiszeműen harcolt. Ilyen értelmezés után megértem alkotását. Számomra nem volt sértés az ajándék”- nyilatkozata Ferenc pápa a repülőgépen.

I. rész:  A felszabadítás-teológia és a Hittani Kongregáció instrukciói

A felszabadítás-teológia a II. Vatikáni zsinat után született meg Latin-Amerikában. Jórészt a drámai társadalmi-politikai helyzet, a katonai diktatúrák kegyetlensége váltotta ki. Mint láttuk, a latin-amerikai püspökök medellini (1968), pueblai (1979) és San Domingo-i (1992) konferenciája elkötelezte a földrész Egyházát a szegények fokozottabb evangelizálásban és a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelemben. A bázisközösségek terjedése Brazíliában fokozottabban a szegények, az elnyomottak sorsa felé fordította a figyelmet. A kérdés az volt: hogyan lehet megszabadítani őket a társadalmi igazságtalanságoktól? Igaz, hogy Jézus Krisztus szenvedése, keresztje váltott meg bennünket, de vajon a szegény, kizsákmányolt népnek tűrnie kell szenvedéseit azzal a meggondolással, hogy ez a megváltás útja? Nem! Egy bizonyos dolorizmus (fájdalom-elfogadás) és fatalizmus (tehetetlen beletörődés) nem lehet a felszabadító Krisztus üzenete, aki örömhírt hozott a szegényeknek!

Gustavo Gutiérrez 1971-ben megjelent könyvének címe ez volt: „A felszabadulás teológiája”. Közben más, az ottani helyzetet jól ismerő nevesebb teológus is kezdte kidolgozni a felszabadítás teológiáját, és mindjárt a cselekvés felé irányította a figyelmet. Újraértelmezték a Keresztre feszített Krisztus fényében a megváltás-teológiát, a társadalomelemzéshez és a praxishoz pedig  átvettek a marxizmusból bizonyos módszertani szempontokat. Egyre inkább az „(orto)praxist” (a hathatós cselekvést)hangsúlyozták, bár egyelőre nem az „otodoxia”, igaz hit kárára. Ennek az iránynak eleinte nem igen volt köze a „Nyugaton” kibontakozó „politikai teológiához.”

A Hittani Kongregáció 1968-ban és 1971-ben adott ki két közleményt a felszabadítás teológiájáról. Ezekben felhívta figyelmet a mozgalomban mutatkozó hiányosságokra. Az 1984. augusztus 6-i bővebb instrukcióban (Libertatis nuntius) a  J. Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció (a pápa jóváhagyásával) egyes teológusok véleményére is kitér, bár nem nevez meg egyetlen személyt sem. Nevezetes képviselői: Leonardo Boff brazil ferences, Gustavo Gutiérrez, Juan Luis Segundo és Jon Sobrino SJ. Az egyik érintett, L. Boff akkor így értékelte: „Érdeme az, hogy (bár elsősorban a latin-amerikai helyzetet veszi figyelembe) az egész Egyház és társadalom számára egyetemes távlatokba állította azokat a problémákat, amelyek megszülték a felszabadítás teológiáját: kizsákmányolás, nyomor, éhség. Elismeri egy bizonyos felszabadítás-teológia érvényességét is, amiről vitatkozni lehet.”

Ez az instrukció még nem akarta tárgyalni a felszabadítás-teológia által felvetett teljes témakört, hanem felhívta a figyelmet a lelkipásztorok, teológusok és hívek figyelmét azokra az eltévelyedési veszélyekre, amelyek egyes teológusok  nézeteinek  terjesztésével és gyakorlati alkalmazásával együtt járnak: kellő kritika nélkül átvesznek eszméket és gyakorlatokat a marxizmusból. A VI-VII. fejezet szól arról, amit nem  lehet elfogadni. Két alapvető tévedés: 1) a marxizmus eszméinek átvétele (a történelmi materializmusnál a gazdaság alap jelentőségének túlhangsúlyozása, az osztályharc, az erőszak alkalmazása), 2) a Biblia racionalista értelmezése. Majd az instrukció megmutatja ennek következményeit.

A dokumentum tehát nem akarta elítélni a helyes felszabadítás-teológiát, amely folytonosságban van az Egyház szociális tanításával, és II. János Pál Santo Domingo-ban mondott beszédével.  Sőt: kilátásba helyezte elmélyítését.

 Ez meg is történt az 1986. március 22-én megjelent második instrukcióban (Libertatis conscientia). E dokumentumban – követve a Gaudium et spes zsinati konstitúciót -  J. Ratzinger bíboros instrukciója az embert veszi alapul, mint a kinyilatkoztatás címzettjét: Isten képmását és természetfölötti célra hivatott személyt. Ennek az embernek igazi joga és igénye a szabadság, mert e nélkül lehetetlen a személy kibontakozása. Igaz, hogy a szabadságnak vannak gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális feltételei is. De az Egyház álláspontját értelmező dokumentum szerint mindenekelőtt az Evangélium szavait kell mérvadónak tekinteni: „az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8, 32). Az igazi emberi szabadsághoz az alapot Jézus Krisztus – az Út, Igazság és Élet” - hozta, aki felszabadított bennünket a bűn és a halál szolgasága alól, megvilágította számunkra az élet értelmét és célját.

J. Ratzinger és G. Gutiérrez vitája

Joseph  Ratzinger (XVI. Benedek) többször foglalkozott a politikai teológiával, a politika és megváltás témával,  pl. 1986-ban  a perui Gustavo Gutiérrez  nézetével is vitázva.[1]

Guttiérrez szerint – folytatja elemzését Ratzinger – ha az Evangélium üzenete felforgató,  akkor ennek alapja, hogy elfogadja Izrael várakozását: Isten uralmát, mint „az emberek emberek feletti minden uralmának végét”. „Jézus számára a zsidónép felszabadítása nem más, mint az egyetemes és permanens forradalom egy vonatkozása.”[2] 

Ratzinger igazságos Gutiérrezzel szemben: nem igazhitűségét, csak a jövő emberére vonatkozó utópiáját vonja kétségbe.  - Nem követem itt végig Ratzinger kritikáját.[3] Csak jelzésszerűen: említem főbb pontjait. A hit szintjén: Gutiérrez vázlatában a bűnök megbocsátása teljesen szerep nélkül marad. Politikai elképzelése középpontjában az áll, hogy  a megváltáshit politikai feladatot jelent és nagyon is konkrét politikai cselekvési utasítások következnek belőle. Már az első lépésnél szociológiával helyettesíti a közgazdaságtant, és teljesen az utópia felől olvassa a szociológiát. Idézi Gutiérrezt: „A felszabadítás történelmi projektje illetve utópiája…a kulturális forradalom, vagyis az új ember folyamatos teremtésének valódi helyszíne… Ezen ok miatt az új ember modellje jelöli ki azt a helyet, ahol találkozik a politikai felszabadítás és valamennyi ember Istennel való közössége.” De a szerző igazhitűségére vall következő kijelentése: „Az evangélium nem szolgál utópiával. Míg az utópia emberi mű, az evangélium az Úr meg nem érdemelt ajándéka.” A két állítás szintézise így hangzik: „Krisztusban remélni egyúttal azt is jelenti, hogy hiszünk a történelem kalandjában.” Ratzinger hozzáfűzi: „Nincs rá semmi indok, hogy kételkedjük Gutiérrez saját igazhitűségére vonatkozó kikötésének személyes komolyságában.” De megkérdőjelezzük a domonkos teológus történelmi utópiáját. Vajon ha a termelés növekszik, a tudatosság pedig napról napra nő, ez elég az új embertípus eljöveteléhez?  Vajon a „több birtoklás” valóban „több létet” eredményez”?[4]

Joseph Ratzinger (a későbbi XVI. Benedek) éleslátóan  megállapította a hit és a teológia mai helyzetéről írt cikkében:[5] „Éppen ott, ahol a marxista felszabadítási ideológiát a legkövetkezetesebben megvalósították, ott tiporták legradikálisabban sárba a szabadságot. (…) Ha a politika megváltás akar lenni, túl sokat ígér.”

 

[1] Vö. Joseph  Ratzinger/XV. Benedek: A közép újrafelfedezése. (Válogatott tanulmányok.) SZIT, 2008, 280kk. „Politika és megváltás” 1986-os tanulmány. A 282. old. 3. jegyzetében hivatkozás: G. Gutiérrez: Teologia de la Liberacón, Salamanca 1972, németül: Theologie der Befreiung, München, 1973.

[2]A közép újrafelfedezése, 283.

[3] Uo. 285-292.

[4] Jegyzetben ez áll: „A ’többet birtokolni, hogy több legyünk’ megfogalmazást  Gutiérrez L.-J- Lebret egy művéből veszi.” -  Hozzáfűzöm: Valójában a perszonalista (hívő) filozófus, Gabriel Marcel híres êrtre - avoir megkülönböztetésére megy vissza:

[5] L’Osservatore Romano, 1996. nov. 22.