Az egységre való vágyakozás feltételezi a szelíd és megerősítő evangelizálást

Ferenc pápa kedden reggel 10 órakor megérkezett Quito bicentenáriumi parkjába, hogy szentmisét mutasson be. A parkot a régi repülőtér helyén létesítették, egymillió személyt képes befogadni. Neve emlékeztet Hispán-Amerika kétszáz évvel ezelőtt megtörtént függetlenségére.  Ferenc pápa itt is körbejárt a pápamobilon, hogy köszöntse a parkot megtöltő lelkes hívősereget, majd  fél 11-kor (magyar idő szerint du. fél hatkor szentmisét mutatott be az ecuadori püspökökkel: „a népek evangelizálásáért”  votív mise olvasmányait és könyörgései hangzottak el. Az evangéliumot János 17. fejezetéből, Jézus utolsó vacsorán mondott könyörgéséből vették (11b, 17-23): „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy(ek) legyenek, mint mi. (…) Ahogy engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba…”

„Isten Szava arra szólít bennünket, hogy éljünk egységben, hogy a világ higgyen! – kezdte beszédét a pápa. Jézus az utolsó vacsorán mondott szavait most itt a Bicentenárium parkjában ismételjük, amely Hispán-Amerika függetlenségének kikiáltására emlékeztet. Ez a kiáltás a szabadság hiányának tudatosításából fakadt: a  nélkülözők, elnyomottak, kifosztottak  kiáltása volt a jogokért, amelyek eddig „éppen a hatalmon lévők változó érdekeit” szolgálták (EG  213), idézte a pápa mindjárt buzdítását.

Minthogy a téma az evangelizálás volt,  érthető, hogy Ferenc pápa beszédében gyakran hivatkozott Evangelii gaudium k. buzdítására, amelyben éppen azt fejtette ki, hogy az egyháznak, minden tagjának  missziós küldetése van: az Evangélium örömhírét kell hirdetnünk minden népnek. Mindjárt buzdítása első szavait idézte: „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől  és az elszigetelődéstől.” (EG 1) Mi akik egybegyűltünk az Úr asztalánál  egyetlen kiáltássá válunk, amely abból a meggyőződésből születik, hogy Jézus jelen van, és az egység felé serkent bennünket, új horizont felé, felajánlja  lakomáját (vö, EG 14).

„Hogy egyek legyenek!”

Az Úr abba a világba küld bennünket, amelynek bajait  ő maga is saját testén megtapasztalt, de amelyet mégis őrülten szeret:  az intrikák, bizalmatlanság, árulás világába. Mi is naponta megtapasztaljuk, hogy a világ, amelyben élünk háborúktól, erőszaktól szétszaggatott világ. Felületes látás lenne, ha azt gondolnánk, hogy a megosztottság és a gyűlölet csak az egyes országok vagy csoportok között létezik. Valójában annak a „szétterjedő individualizmusnak” a megnyilatkozásai, amely szétválaszt és egymással szembehelyez bennünket (EG 99), a személye szívét megsebző bűn gyümölcse, amelynek következményei kiáradnak a társadalomra és a teremtett világra. Jézus ebbe a világba hív/küld bennünket: válaszunk visszhangozza Jézus kiáltását, és kegyelmével dolgozzunk az egység megvalósításán.

Evangelizálás

Az evangelizálás lehet az egységre irányuló vágyakozások, álmodozások vagy akár utópiák hordozója. Itt a pápa ismét buzdításából (EG 67)  idézett, ahol kitért a család helyzetére:  „Miközben a világban – különösen néhány országban  - újra megjelennek a háborúk és konfliktusok különböző formái,  mi, keresztények hangsúlyozzuk a másik elismerésére, a sebek gyógyítására, a hidak építésére, a kapcsolatok kialakítására és az ’egymás terhének hordozásában’ (Gal 6, 29) való segítségre vonatkozó javaslatunkat.”  Az egységre való vágyakozás feltételezi a szelíd és megerősítő evangelizálást, azt a meggyőződést, hogy hatalmas jót kell közvetítenünk. Bárki megélte ezt a tapasztalatot, megszerezte a nagyobb érzékenységet mások szükségleteivel szemben (vö. uo, 9) ebből következik, hogy minden szinten kerülni kell az önzést, és előmozdítani a párbeszédet és az együttműködést. „Rá kell bíznunk a szívünket útitársunkra…Bízni a másikban olyasmi, amit kézműves munkával hozunk létre” (EG 244), idézett még a pápa buzdítása  ökumenikus párbeszédről szó részéből.

 Ez az egységre törekvés már missziós munka, „hogy a világ higgyen”. Az evangelizálás nem prozelitizmus (erőszakos térítés), hanem tanúságtételünkkel vonzzuk azokat, akik Istentől és az Egyháztól távollevőnek érzik magukat, vagy akik félnek, akik közönyösek. (vö EG 113)

Egység a különbözőségben

Ferenc pápa az Egyháznak, az üdvösség szentségének misszióját fejtegetve rávilágított még arra (pápaelődeit is idézve), hogy Isten vándorló népének hivatása az egységen fáradozni az Egyházon  kívül levők és belül levők körében egyaránt. Majd azt hangsúlyozta, hogy az egység, amelyet Jézus kíván,  nem jelent uniformitást, hanem „változatos harmóniát, amely vonz  (EG 11). A gazdag különbözőségek, a változatosság egysége! Ki kell zárni a diktatúrák, ideológiák és szekták kísértését az asszimilálásra, egyöntetűségre.  Nem pártoskodunk, elfogadjuk a tőlünk különböző másikat, egy családot alkotunk, mert egy az Atyánk, Isten, és valamennyien testvérek vagyunk. Testvérek vagyunk, mert Isten már a  teremtés előtt kiválasztott bennünket, hogy Krisztusban fogadott gyermekei legyünk (Ef 1). Testvérek vagyunk, mert  „Isten szívünkbe árasztotta a Szentlelket, aki ezt kiáltja: Abba! Édesapa!” (Gal 4, 6)

Ferenc pápa a következő szép gondolatokkal zárta quitói homíliáját:

„Milyen szép lenne, ha mindenki csodálhatná, miként gondoskodunk egymásról, miként bátorítjuk és kísérjük egymást utunkon! Önmagunk ajándékozásával alakítjuk ki a személyközi kapcsolatokat: nem dolgok, hanem önmagunk adásáról van szó a szeretetben. ’Önmagunkat adni’ azt jelenti, hogy hagyjuk lelkünkben működni a szeretet hatalmát, amely Isten Lelke ajándéka, és így megnyílunk teremtő erejének. Az önmagát odaajándékozó ember újra találkozik önmagával, mint Isten gyermeke igazi önazonosságával, hasonló lesz az Atyához, és vele, az élet adományozójával  szeretetközösségben, Jézus testvéreként és róla tesz tanúságot. Ezt jelenti az evangelizálás, ez a mi forradalmunk,-  mert hitünk mindig forradalmi  - ez a mi mély és állandó kiáltásunk!”

(szf)