2015-07-07 13:37:00

A felszabadítás-teológia tegnap és ma – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete


Az Argentínából jött Ferenc pápa megnyilatkozásaiban számtalanszor utal a világ kizsákmányolt szegényeire. Azt hirdeti, amit Puebla (1979) óta egyes latin-amerikai szociológusok és teológusok: a szegények problémájának megoldása nélkül a globalizálódó világ problémáit sem fogjuk megoldani. Az Evangéliumot hirdető pápa éppen mai világunk társadalmi igazságtalanságainak, a pénzimádatnak kemény kritikája révén ellenhatást váltott ki a világ kapitalistáinál, akik a „marxista pápa” jelzővel bélyegezték meg.

Ferenc pápa most kezdődő latin-amerikai útja előtt

P. Szabó Ferenc mintegy e látogatás előkészítéseként három tanulmányt készített: Először visszapillant a földrész elnyomott szegényeinek helyzetét felmérő püspöki konferenciákra: Medellín, Puebla, Santo Domingo és Aparecida üzenetére, majd két részben az ottani evangelizálás új útjait tanulmányozó „felszabadítás-teológia” kibontakozását és sajátos krisztológiáját ismerteti hallgatóinknak.

Új evangelizálás Latin-Amerikában a zsinat után

1492-ben fedezte fel Kolumbusz Kristóf Amerikát; a konkvisztádorok nyomában kirajzottak az Újvilágba a misszionáriusok is, hogy elvigyék Krisztus örömhírét az újonnan felfedezett népeknek. A gyarmatosítás és az evangelizálás menthetetlenül összefonódott. Az 5. centenárium alkalmat adott arra, hogy az egyházon belül is elemezzük a fény- és árnyoldalakat. Ezt célozta többek között – Latin-Amerika számára – a Santo Domingo-ban megtartott konferencia, amelyen a földrész püspökei – Rio de Janeiro, Medellín és Puebla után – felmérték a helyi egyházak helyzetét, és új lendületet adtak az evangelizálásnak. Ezt a IV. konferenciát maga II. János Pál nyitotta meg (Santo Domingo-ban) okt. 12-én, pontosan ötszáz évvel azután, hogy Kolumbusz felállította ott Krisztus keresztjét. A latin-amerikai püspöki karok IV általános konferenciájának témája ez volt: „Új evangelizálás, emberi fejlődés, keresztény kultúra. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké.”

Medellín (Kolumbia, 1968) és Puebla (Mexikó, 1979) után,[1] e két előző konferenciával folytonosságban, 1992-ben Santo Domingo-ban a latin-amerikai egyház ismét a szegényeket részesítette előnyben.

1968 után Latin-Amerikában az Egyház reakciója a fejlett országokban kitört kulturális forradalomra rendkívül fájdalmas volt, magyarázza José Comblin belga származású brazíliai teológus.[2] Tönkretette ugyanis azt a néhány újdonságot is, amely még alig volt születő félben.  Mert Latin-Amerikában a II. Vatikáni zsinat valóságos változást jelentett. E zsinat a püspökség, a klérus nagy észe és vallásos laikusok átalakulását eredményezte. Azelőtt a papok, klerikusok, laikusok és püspökök alkották meg a szegények előnyben részesítésének opcióját. Rómában a latin-amerikai püspökök találkozót tartottak, a szegények mellett elkötelezett püspökök. A Latin-amerikai Püspöki Konferencia (CELAM), VI. Pál jóváhagyásával, 1968-ban a kolumbiai Medellínben konferenciát tartott, amely levonta a gyakorlati következtetéseket a zsinat tanításából. Állást foglalt a szegények előnyben részesítésének elve és a radikális társadalmi változás mellett, érvényesnek ítélte a bázisközösségeket, valamint sürgette a világiak biblikus és politikai képzését. A bázisközösségek (CEB) új struktúrát jelentettek, amelyben a laikusok kezdeményező szerepet kaptak.

 A medellíni konferencia eredményeit több régióban nem fogadták el, de általában a zsinati szellemben szép gyümölcsöket hozott. Ezt az irányt rendszeresen bírálták Rómában, legtöbbször helyi reakciós körök információi alapján.  A Medellín elleni kampányt 1972-től Alfonso Lopez Trujillo vezette. De azért 1979-ben Pueblában még sikerült megmenteni Medellín eredményeit. II. János Pál alatt azonban növekedett a feszültség: figyelmeztetések, korlátozások, püspöki kinevezések.

A Hittani Kongregáció 1984-ben és 1986-ban két instrukcióban is „eligazítást” adott a felszabadítás-teológiájával kapcsolatban. (Ezeket a következő adásban ismertetem.) De bizonyos teológiai nézetek és gyakorlati elhajlások ellenére a7 1992-es Santo Domingo-i konferencia lendületet adott az új evangelizálásnak Latin-Amerikában.

Új evangelizálás

Ez volt a Santo Domingo- i konferencia központi eszméje. II. János Pál pápa meghatározta igazi jelentését. Nem „új evangélium" hirdetéséről van szó, amely tőlünk származna, a mi kultúránk és a mai ember szükségleteinek elemzéséből, mert ez nem lenne „evangélium", hanem pusztán emberi találmány, amely nem hozna üdvösséget. Nem a kultúra az evangélium mértéke, mert Jézus Krisztus maga a mértéke minden kultúrának és emberi tevékenységnek. Az új evangelizálás nem az embernek való tetszés kereséséből származik, hanem abból a felelősségtudatból, hogy közvetíteni kell az embernek Isten Krisztusban adott ajándékát, hirdetni az Istenre és emberre vonatkozó életadó igazságot. Az új evangelizálás kiindulópontja az a bizonyosság, hogy Krisztusban kimeríthetetlen gazdagságot kaptunk, illetve hogy Krisztus maga az a gazdagság, amelyet egyetlen kultúra és kor sem tud kimeríteni. Krisztus az üdvösség minden kor és kultúra emberei számára, őhozzá kell közelítenünk az embereket, beletestesíteni őket Testébe, az Egyházba. Az újdonság nem az evangéliumi üzenet tartalmára vonatkozik, hiszen az változatlan, minthogy Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, és ezért az Evangéliumot teljes hűséggel kell hirdetni. Ez a hűség kötelezi a püspököket, teológusokat, lelkipásztorokat, katekétákat, amint azt a Hittani Kongregáció kifejtette a teológus egyházi hivatásáról szóló instrukciójában. Léteznek elfogadhatatlan nézetek az igazságra, szabadságra és lelkiismeretre vonatkozóan; egyesek a teológiai pluralizmus ürügyén a hitet kikezdő, elhajló nézeteket is igazolni akarnak. Úgy vélik, hogy a Tanítóhivatal dokumentumai nem kötelező teológiai nézeteket rögzítenek, és így mintegy a hivatalos egyházi tanítással párhuzamosan a „teológusok magisztériumát" alakítják ki a kontesztálók, azok a szervezett csoportok, amelyek rendszeresen szemben állnak a hivatalos egyházi tekintéllyel, és megbontják az egyházi kommuniót, szeretetközösséget. II. János Pál pápa ezután hangsúlyozta, hogy különös figyelmet kell szentelni a katekétáknak. Ő maga Catechesi tradendae kezdetű buzdításában új lendületet akart adni a világegyházban a katekézisnek. Bízik abban, hogy a biblikus és liturgikus mozgalom jótéteményeiből a jövőben még több hasznot húznak a katekézisben.

 Az új evangelizálásban az újdonság főleg az új apostoli módszerekre vonatkozik. Latin-Amerikában is szembesülnie kell az egyszerű hitnek a szekularizálódással, amely szekularizmussá alakul, tehát teljesen evangéliumellenes életmodelleket javasol. Egyes ideológiák tagadják az Istenre és az emberre vonatkozó keresztény igazságokat, pedig ezek nélkül lehetetlen emberarcú társadalmat építeni, amint a kelet-európai úgynevezett „létező szocializmus" rendszereinek csődje mutatja. Latin-Amerikában levonhatják mindennek következményeit: kérészéletűek az ilyen ideológiák. A marxista kollektivizmus válságának gyökere nemcsak gazdasági volt, hanem az Istenhez rendelt ember igazságának tagadásában keresendő, amint ezt a pápa kiemelte Centesimus annus kezdetű körlevelében. II. János Pál ezután kitért a Latin-Amerikában terjedő szekták jelenségére, amit sokszor lelkipásztori hiányosságok magyaráznak, tehát az a tény, hogy az emberek kellő tájékoztatás hiányában nincsenek tisztában keresztény önazonosságukkal. A paphiány miatt a katolikusok tömegei ki vannak téve a vakbuzgó szekták kísértésének. Megfelelő lelkipásztori munkát kell tehát kifejteni, megmenteni a népi vallásosság értékeit is. Tényleges társadalmi szolidaritást kell kiépíteni a családok, fiatalok és betegek körében végzett apostolkodás területén.

A latin-amerikai püspökök üzenetéből (Santo Domingo, 1992. okt. 28):

Latin-Amerika a félelem és a remény között. – „Népeink nagyobb része drámai körülmények között él. Ezt tapasztaltuk mindennapos lelkipásztori feladataink közepette, és világosan kifejtettük sok dokumentumban. Így amikor fájdalommal töltenek el bennünket szenvedéseik, fülünkbe csengenek azok a szavak, amelyeket Isten intézett Mózeshez: »Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre.« (Kiv 3,7-8)"

– „Ezek a körülmények megrendíthetnék reményünket. De a Szentlélek működése erős és szilárd indítékot nyújt a reményhez: hiszünk ugyanis a meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban, aki teljesíti ígéretét, hogy mindenkor velünk marad (vö. Mt 28,20). Ez a hit olyannak mutatja őt, mint aki figyel és törődik minden emberi szükséggel. Igyekszünk azt tenni, amit ő tett és tanított: magunkra venni az emberiség szenvedését, és dolgozni azért, hogy ez a megváltás útján való járássá váljon."

– „Reményünk mit sem érne, ha nem lenne tevékeny és hatékony. Jézus Krisztus üzenete nem lenne érvényes, ha megengedné, hogy elválasszuk a hitet a cselekvéstől. Buzdítjuk azokat, akik szenvednek, hogy nyissák meg szívüket Krisztus üzenetének, amely képes arra, hogy új értelmet adjon életüknek és szenvedésüknek. Az apostoli tevékenység gyakorlásában reménnyel és szeretettel egyesült hitnek »jó és tágas földet« kell szereznie azok számára, akik Latin-Amerikában és a Karib-szigeteken szenvednek”.

Aparecida, 2007

A Latin-Amerikai Püspökök  (CELAM) V. közgyűlését, a brazíliai Mária-kegyhelyen,   Aparecidában tartottak meg 2007. május 13–31 között.  Ezt az összejövetelt, 15 évvel Santo Domingo (1992) után XVI. Benedek pápa nyitotta meg. E közgyűlésen és záródokumentuma megfogalmazásában meghatározó szerepet játszott Bergoglio bíboros, 2005-től az argentin püspöki konferencia akkori elnöke.

Az aparecidai közgyűlés folytatta a földrész új evangelizálása problémáinak megvitatását,  amely már jelentősen körvonalazódott az előző konferenciákon: Rio de Janeiro (1955), Medellín (1968), Puebla (1979), Santo Domingo (1992). E konferenciákról korábban szóltam, amikor főleg a földrészen kibontakozott és vitatott felszabadítás-teológiát ismertettem. E teológia most – megfigyelők szerint – nem került terítékre. Kevesebb szó esett az igazságtalanságok elleni küzdelemről, politikáról – inkább az evangélium által sürgetett személyes és egyházi/közösségi megtérésen, a lelki elmélyülésen volt a hangsúly, tekintettel a felerősödött szekularizálódásra, a hitélet hanyatlására.

„Kegyelmi pillanatnak” nevezte Jorge Mario Bergoglio bíboros a Latin-Amerikai Püspökök  (CELAM) V. közgyűlését

Megállapították: Általában fokozni kell a hívek vallási képzését, a katekézist. Az apostoli munkában a már Medellinben és Pueblában kidolgozott módszert kell követni: „Látni – ítélni – cselekedni!” Súlyos nehézséget jelent a paphiány, és emiatt a hívek nem jutnak az Eucharisztiához, pedig az Eucharisztia a keresztény élet középpontja és csúcsa. A latin-amerikai főpásztorok kifejezik aggodalmaikat is: aggasztó tény a katolikusok kivándorlása, a pentekosztalisták (pünkösdisták) és a különböző szekták terjedése, sok hívő eltávolodása az evangéliumtól, a katolikus önazonosság gyengülése. A hetvenes évektől szaporodtak az egyházi (bázis)közösségek, a katolikus mozgalmak, amelyek szerencsére elmélyítették katolikus önazonosságukat és küldetéstudatukat.

Az aparecidai záródokumentum különbözik az előző közgyűlések üzeneteitől stílusban és tartalomban. A különbségek megmagyarázzák a latin-amerikai földrészen és az egész emberiségben végbementő nagy és mély változásokat, amelyekkel együtt jár az ottani Egyház arculatának átalakulása.

A közgyűlésen jelen volt több teológus is, akiket meghívott a püspöki konferencia és önként érkezettek is: párbeszédet folytattak egyes püspökökkel. E tény is mutatja, hogy a latin-amerikai teológia eleven. De Aparecidában – Medellíntől és Pueblától eltérően – az igazságtalanságokat leleplező és ellenük mozgósító felszabadítás-teológia nem állt a középpontban, így a záródokumentumban is kevés helyet kapott. A közgyűlés nyilván ezt nem tagadja (feltételezi), de nem domborítja ki.

A dokumentum 4. fejezetében megjelenő krisztológia kiemeli a Krisztus és tanítványai közötti életközösséget, kommúniót.  Ez a krisztológia – eltérően a felszabadítás-teológia „alulról kiinduló”, előző adásomban ismertetett módszerétől – „felülről kiinduló”, transzcendentális és spirituális: a Szentháromság misztériumától indul ki; a Fiú megtestesülése által, Jézus Krisztus küldetése és a vele való kommúnió, életközösség révén valósul meg. (Vö. Jn 15: a szőlőtő és szőlővesszők egysége.) Különleges hangsúlyt kap az Eucharisztia, Krisztus Teste, amely építi az Egyházat, misztikus testét, a hívők szeretetközösségét.

A következő 5. fejezetben a kommúnió-egyháztana jelenik meg, amely a II. Vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójának is egyik fő szempontja, de mellette ott szerepel, itt hiányzik az Isten népe bibliai kép, amely Medellínben és Pueblában hangsúlyt kapott, ha nem is volt kizárólagos.  A kommúnió-egyháztan tehát Aparecidában a legjobban kidomborodott: az egyház-kommúnió megvalósul a különböző karizmák és életállapotok között (Róm 12). E kommúnióban világos a hierarchia (rangsor) az egyházi élet különböző szintjei között: kiemelkedik a pásztorok vezető szerepe az egyházi életben. Feltűnő, hogy a bázisközösségeket egyszerűen a kisközösségek, illetve egyházi mozgalmak közé sorolják, bár azok tagjaik összetétele és célkitűzéseik alapján sajátosak.

A dokumentum III. központi része (7–10. fejezetek) teljesen a latin-amerikai és karib-szigeteki egyház jelenlegi missziójával, ezzel a témával foglalkozik: „Jézus Krisztus élete népeinkért.” Figyelemmel a földrész valóságára és számolva a teológiai alapokkal is, a közgyűlés főpásztorai itt a főbb lelkipásztori tevékenységeket vizsgálják misszionárius dinamizmussal.  A misszionárius tanítványok küldetése úgy jelenik meg, mint a teljes élet szolgálata: Krisztus az új életet közvetíti a tanítványoknak, és arra hívja őket, hogy azt tovább közvetítsék apostoli működésükben. Az aparecidai konferenciának ez volt a nagy választása: átalakítani az Egyházat határozottan misszionáriussá. Ehhez szükséges a lelkipásztori megtérés, tehát a részegyházak, az egyházi közösségek és a lelkipásztori intézmények megújítása. Az egész földrész misszionárius megújítását az egyes egyházmegyék és püspökségek apostolai végzik. Isten országa szolgálatában és az emberi méltóság előmozdításában előnyben részesítik  a szegényeket és a kitaszítottak, amint ezt már Medellínben tették. De most megnevezik az új szegényeket: munkanélküliek, elvándorlók, elhagyott magányosok, betegek, drogosok… Külön foglalkoznak a Teremtő terve szerinti házassággal és családdal: elő kell mozdítani a házasságra nevelést, a gyermekek, fiatalok és idősek lelkipásztori kísérését.

Megfigyelők szerint Aparecida ugyan nem volt visszalépés az előző közgyűlésékhez viszonyítva, de érezhető, hogy semlegesíteni akarták az utóbbi évtizedek merészebb irányait: a felszabadítás-teológia szélsőségesebb eszméit és gyakorlatát.

A konferencia záródokumentuma közzétételét XVI. Benedek pápa 2007. július 11-én hagyta jóvá. Különösen is kiemelte, hogy a földrész püspökei az egyes országok püspöki konferenciáin és az egyházmegyéken belül is meg akarják valósítani a földrész evangelizálását. „A dokumentumban – írja XVI. Benedek – számos és hasznos lelkipásztori javaslat van, amelyeket a hit fényében és a jelenlegi társadalmi helyzet figyelembe vételével alapos reflexió után fogalmaztak meg. Többek között különösen értékelem azt a részt, ahol prioritást tulajdonítanak a lelkipásztorkodásban az Eucharisztiának és az Úr napja megszentelésének, továbbá kifejezik azt a szándékot, hogy fokozzák a hívek és különösen a lelkipásztori kisegítők keresztény képzését.”

Aparecida élménye és dokumentumának üzenete jórészt meghatározó volt Ferenc pápa programjára.  Miután idézte Szent Pált: „Krisztus szeretete ösztönöz minket” (2Kor 5,14); „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16), így folytatja az Evangelii gaudium 10. pontjában – idézve az aparecidai záródokumentumot:  „Az ajánlat nem más, mint a magasabb szintű, ám nem kisebb intenzitású élet: »Az élet, amennyiben elajándékozzák, megerősödik – de elgyengül az elszigeteltségben és jólétben. Valójában azok élvezik jobban az élet lehetőségeit, akik elhagyják a biztonságos kikötőt, és belevetik magukat a küldetésbe, hogy közöljék az életet másokkal.« Mikor az Egyház az evangelizálás feladatára hív, nem tesz mást, mint hogy megmutatja a keresztényeknek a személyes kiteljesedés igazi dinamizmusát:  »Itt fedezzük fel a valóság egy másik törvényét: az élet olyan mértékben növekszik és érlelődik, amilyen mértékben odaajándékozzuk mások életéért. Végső soron ez a misszió.« (…) Tegyük újra magunkévá és növeljük a lelkesedést, »az édes erőt adó örömöt, hogy továbbadhatjuk az evangéliumot, még ha könnyek között vetünk is. (…) Ismerje meg a világ – ez a félelmektől gyötört, de reménykedő világ - , mit is jelent  az evangélium jó híre«…”

Az Evangelii gaudium 14. pontjában Ferenc pápa idézi XVI. Benedek aparecidai homíliáját: Az evangélium hirdetése azoknak szól, „akik nem ismerik Jézus Krisztust vagy mindig elutasították. Közülük sokan titokban keresik Istent, mert arcának nosztalgiája mozgatja őket; még az ősi keresztény hagyományokkal bíró országokban is. Mindenkinek joga van megkapni az evangéliumot. A keresztények kötelessége hirdetni az evangéliumot anélkül, hogy bárkit kizárnának, de nem mint akik új terhet raknak rájuk, hanem mint akik megosztanak egy örömöt, szép távlatot mutatnak és egyfajta vágykeltő lakomára hívnak. Az Egyház nem prozelitizmussal (erőszakos térítéssel), hanem »vonzással« növekszik.”

 








All the contents on this site are copyrighted ©.