Az Ige hatalma: Martos atya elmélkedése az évk. 11. vasárnapra

Az egyházi év körforgása Isten országának valóságát ünnepli. Beleszokunk és beleszédülünk a titokba: a bűnbánatba és bűnbocsánatba, a halál és feltámadás, sőt saját kisebb-nagyobb meghalásaink és feltámadásaink sorozatába, az Eljövendő várásába. Minden értelmes idő a hit, a remény és a szeretet kibontakozása. Az egész esztendő az Isten országának körforgása és növekedése, akár advent, akár karácsony, böjt és húsvét, küzdelmek és ünnepi körmenetek sora.

Jézus azt kérdezte: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük?” Mert Isten országa mindig új titok, sohasem lehet egészen kimeríteni. És mert Jézus szíve tele van az Isten országa szeretetével, azért mindig újra szeretné kimondani, másként, jobban, teljesebben, hogy világosabban felfogják azok, akik szavait hallgatják.

Márk szinte teljes egészében az Isten országáról szóló példabeszédeknek szentelte evangéliumának 4. fejezetét. A magvetőről szóló beszéd teremti meg a maradandó hátteret: a mag Isten szava, Jézus pedig a magvető. Azután további pontosítás: milyen a jó föld, vagyis hogyan lehet nyitott szívvel fogadni az Isten szavát? Majd: hogyan járja át az Isten szava az egész életet, hogyan lép ki a szív titkos kamrájából a nyilvánosság elé, a közösségi életbe? – Ahogy a lámpa bevilágítja a sötét szobát, ahogy a bőkezű adakozó még bővebb jutalomra számíthat, úgy érdemes hirdetni, úgy kell továbbadni nagy lélekkel Jézus tanítását is. – Ez mind az Isten országa, ez a növekedés, ez a nyilvánvaló élet, ilyen az Isten országa, fény, bőkezűség, növekedés.

Jézus kifogyhatatlan lelkesedéssel magyarázza az Országot, újabb szempontokat ad. Igen, Isten országa egyfelől tudatosság, törekvés arra, hogy az ember „jó föld” legyen, „lágy hantú mezővé” nemesítse szívének rejtekeit. De Isten országa önfeledt bizalom is. „Az ember magot szór”, azután „akár alszik, akár ébren jár, éjjel és nappal, a mag kikel és szárba szökken, maga sem tudja hogyan”. „A föld magától terem.” Milyen jótékonyak ezek a szavak a mai időkben, amikor mindent ezerszer méricskélünk és elemzünk, milyen jó tudni, hogy Isten országa végül mégsem a mi igyekezetünk műve! A rossznak, az ártó erőnek megvan a belső törvénye, hogy megfertőz és megront (vö. 1Kor 5,6-8; Mk 6,17-29; Jak 3,5-6). De lám, Jézus most a jóság, a jó szó, a szeretet belső erejére emlékeztet minket!

A föld, a növény, a világ mintha „magától” igyekezne vetéstől az aratás felé, a teremtés igazságától a végső nap betakarításához. Jézusnak ezek a szavai jelzik az ő „távollétének” idejét, amikor a Szentlélek által működik az Egyházban, de éppen ezért vonatkoznak a mi életünkre is: bízzuk Istenre, hogyan építi művét! Nem jó jel, ha teljesen elveszünk a hasznosság és célszerűség logikájában. A földműves ember, akinek élete most a példázat alapja, egyben szemlélődő ember is: megteszi, amit tud, azután türelemmel várja és hálásan figyeli, hogyan nő a vetés.

Jézus szemléltet, lelkesen beszél új meg új hasonlatokkal. Célja távolról sem az, hogy az Ország tökéletes elméletét felállítsa. A szavai inkább biztatni akarnak, hogy az ünnep, a szó és a szív világából merjünk átlépni a közvetlen valóságba, és kezdjük el tenni a jót. Kicsiny dolgokat is nagy szeretettel tenni, az evangélium valóságát mustármagnyi hűséggel kimondani – így kezdődik az Ország.